Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Hoppál Mihály: Test-jelek: tétova jegyzetek a tetoválásról
MAL VÉDEM A HAZÁMAT / BAL KAROMMAL ÖLELEM A BABÁMAT. A népdal, a népi díszítőmotívumok körülhatárolják azt a társadalmi környezetet, amelybe a tetoválás viselője kulturálisan tartozott. Különösen jellegzetes népművészeti motívum volt a tulipán, ami gyakran együtt jelent meg a szívvel, s együttesük a folklóradatok tanúsága szerint a férfi—nő kapcsolatot jelképezte. Feltehetően így volt ez a tetoválás esetén is (egy 1889-ből származó adat szerint). Ehhez a témakörhöz kapcsolódnak azok az ábrák, amelyek a virág és nő azonosítást szolgálják, több tetoválás ábrázol nőt virágággal a kezében, vagy rózsából kilépő nőt. Az utóbbi képhez talán távoli magyarázatként szolgál egy tetoválásszöveg (a kép és szöveg nem egy testen szerepeltek): A RÓZSA AZT JELENTI HÜ VAGYOK! Gyakoribb a tető válás jelek között a nyíllal átdöfött szívábrázolása, amely a hagyományos népművészet jelkészletébe is beletartozik, például a sírköveken fordult elő, mint a szomorúság (a ’megtört szív’) jelképe. A tetoválások esetén sokszor a szeretett személyre (az anya vagy a szerető) való emlékezés kifejezésére szolgált. A képi jelek noha hasonlítanak egymáshoz, sokféle változatban jelennek meg, ugyanúgy variánsok formájában élnek, mint a népművészet motívumai, vagy a folklórban a szövegvariánsok. Több tízezer ábra és szöveg már azt jelzi, hogy igen jelentős anyagról van szó, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a tetováltak egy része valamilyen szubkultúrához (börtönviseltek, egyes katonai fegyvernemek, pl. tengerészet) vagy foglalkozási csoporthoz (pl. bányászok „szerencse fel”) tartozik. A folklór majd’ mindig valamilyen kulturálisan és történetileg összetartozó kisebb közösség tulajdona, és csak nagyon ritkán találunk olyan kulturális jegyet vagy jelenséget, amely országosan ismert. Vagyis a tetoválás ebben a tekintetben is a folklór jellegzetes tulajdonságával bír, mivel csoporttulajdon. A tetoválásnak egy másik fontos jegye: az emlékezés momentuma. Az emlékezés lehet feltehetően a tetoválás egyik funkciója, látszik ez abból is, hogy meglehetősen gyakori az évszámok megörökítése. Ezek a számok az élettörténet fontos, vagy fontosnak tartott időpontjai, melyet az egyén meg kíván örökíteni. A pillanat megállítása ez és egyben a jelállítás pillanata. Ebben az időpontban a személy és a pillanat azonossá válik, a jel nem valami másra utal, (mint ahogy azt a klasszikus jelelméletben megtanultuk), hanem magára a jelhagyó személyre mutat. Még pontosabban: a jel magán az emberen található, s mivel önmagára utal, valamiféle önreflexió alakul ki a jelet létrehozó és használó személy között. A tetovált jelnek lényegében nincs közlő funkciója és az azonosító funkció is inkább identitáserősítő. A kívülállók sokszor nem is érthetik, hogy mire utal egy-egy rövidítés, név vagy monogram, egy évszám vagy furcsa elrajzolt ábra, nem is beszélve a sematikus női alakról, vagy egy oázisról. Csak az egyén érti, értheti és csak ő olvassa testének jeleit, hiszen azok többnyire (a ruha miatt) rejtve maradnak a többiek számára. Ezért is mondhatjuk, hogy a testjelek az egyéni élettörténet pillanatjelei. Jelzik a nagyfokú énközpontúságot; a tetovált szövegekben gyakran előforduló kifejezések, amelyek az Ego jelenlétére utalnak, amelyek például ÉN-nel kezdődnek ÉN VAGYOK EGY CSAVARGÓ ENGEM NEM SZERET MÁR CSAK A HALÁL Gyakoriak az ÉRTED kezdetű tetoválások is, amelyek a tetoválás okaként egy az Ego-hoz közelálló személyt neveznek meg a mondat másik felében. A tetoválásban tehát — ebből a példából is látszik — a gesztus, a jelértékű cselekvés a fontos. A jel létrehozásának a pillanatnyi pszichikai háttere a fontosabb, az érzelmi indíték a lényegesebb, semmint a jelek egymáshoz való viszonya. A szemiotika nyelvén szólva a jelek pragmatikai aspektusa a fontos, szemben a szintaktikaival. Az egyes képeknek lehet a felismerhető voltuk miatt valami egyedi jelentése, hiszen egy hajó, egy madár, egy pálmafa, a börtönrács önmagukban is érthető vagy legalábbis 67
