Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Hoppál Mihály: Test-jelek: tétova jegyzetek a tetoválásról
Hoppál Mihály Test-jelek Tétova jegyzetek a tetoválásról В m «хУата legény, nyalka, lapátol nyakig a gödörben. Sportosabb izmokat rakott rá a Kubikolás, mint két szerkesztőre a teniszpartik a Margitszigeten. Bal felkarján, szívtől, az újabb barlangrajzok tétova remeke: kétfejű sas. Egyik feje talán túlságosan tarajos, másik kissé hosszú csőrt eresztett talán, az elnagyolt test inkább virágvázának értelmezhető, amiből kétszeresen lóg ki a mára védettségre vergődött madár . . . tudod-é, mit ábrázol és jelképez dolgos karodon, tudod-e mi az ábra? — kérdem... — Mert nekem kissé ferencjóskás e mű ... Lágy sörökkel oldott párbeszédekből aztán kiderül, két galamb turbékol, burukkol a barna bőrön: Klári és Károly. Egy testben két lélek. Csöndben bugyborékolva bodorodik föl később a magyarázat: Károly békebeli hadkötelesként — amúgy borjúkötélen — nehezményezte volt Klárika valamely testi árulását, ezért fordultak el egymástól a fejek, a tarajos meg a csőrös. Ám a szívbéli szerelem, az ismeretlen katona és ábrázolóművész értelmezésében, laza körvonalaival mégiscsak összeölelte alant a széttekintő lényeget. Kéznél lehetett a karra tetovált mondandóhoz a címertani példa, talán egy rosszul meszelt kies laktanya falán . . . Imhol egy emberbe ojtott adalék történelmi tudatunk ingatagságához ...” (Csíki László: A kétfejű galamb az Élet és Irodalom XXIX: 1985:36:5. számából). Ez a rövid kis írás, s benne a valóság egy kis szeletéhez fűzött néhány megjegyzés, a tetoválás összetett jelenségvilágába vezet. A szerelmes katona meg akarja örökíteni kapcsolatát egy lánnyal, le nem mosható, ki nem törölhető jelet kíván hagyni a saját testén. A katonaság zárt világa ősidők óta kialakította a maga különféle jelrendszereit, Kezdve a rangjelzéstől a kürtjeiig, és a köszöntésformákig) és kialakította a zárt közösségre jellemző szóbeli folklórt és viselkedéskultúrát. Ez utóbbi nemcsak a viselkedés nyilvános formáit szabályozta, de a privát szféra választásait is meghatározta. így kiskatonánk követve sok tízezer társát a ’képi folklór’ sajátos műfaját választotta akkor, amikor jelet tetováltatott a saját testébe. A tetoválok valamiféle közösségi tudáskincs tárházából választják ki azokat a képeket, illetve rajzokat, amelyek aztán a testre kerülnek. Bizonyára létezik egy minta- készlet, többé-kevésbé hasonlatosan a népművészethez, amelyből aztán választ az egyén. Jól érzékelhető a két kulturális jelrendszer egymásra hatása, pontosabban a népművészet hatása a tetoválásokra. A népművészet természetesen ugyanúgy befogadja a hivatalos politikai kultúra heraldikai jeleit (például az országcímert, az ötágú csillagot később), és a vallási-ideológiai jelképeket (a vérző szív, a kereszt, a svasztika), mint ahogy a tetoválás motívumkincsében is megtalálhatók mindezek. A hagyományos népi díszítőművészetben gyakori motívum volt a cserépből kinövő ág vagy virág motívuma, s ezek többször megjelentek a századforduló körüli évek tetoválásaiban. A sematikusan ábrázolt rozmaring- vagy leveleság körülölelte a címert vagy szívet, amiben gyakran egy vagy két monogram volt található, esetleg egy évszám. Ilyen ábrázolás volt egy frontharcos katona karján, egy népdal parafrázis kíséretében: JOBB.KAROM66
