Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Solymosi Katalin: A tetoválás motivációi
szépnek talál. Érdekesebb azonban a többi szükségletcsoport a szokás hátterében. Ezek ugyanis igen gyakran sérülnek a XX. század emberénél. Mint ahogy azt már az előzőekben kifejtettem, a változásra épülő társadalmakban az egyén integráltsága zavart, definiálatlansága folytán biztonságigénye kielégítetlen, kapcsolatai (a személyi és tárgyi is) a behelyet- tesíthetőség folytán gyenge kötésűek, szeretetigénye lekötetlen, lehetőségeinek szabadsága kényszerpályákra hajtja vagy idejének kitöltetlenségét eredményezi. Mindez labilissá, érzékennyé, szorongóvá teszi a ma emberét. A tetoválás mint kifejezési eszköz pedig mindenképpen kapcsolatba hozható az érzelmi-indulati élettel. Erre utal a tetoválásnak az állami gondozottak, a bűnözők és a cigány lakosság körében való nagyobb elterjedtsége, valamint az a tény, hogy a tetoválások döntő része kamaszkorban történik, amikor is tudvalevőleg jellemző az érzelmi hozzáállás dominanciája. Feltűnő, hogy éppen ezeknél a rétegeknél a leginkább zavart a társadalomba való integráció. E szubkultúrák gazdag empirikus vizsgálati anyagából szerzett ismereteink alapján mondható, hogy a rossz szoci- abilitás kapcsolatba hozható a családi háttér nem kielégítő voltával, az érzelmi biztonság frusztrációjával, mindazzal, amit a „hátrányos helyzet” fogalomkörébe utalunk. Ebbe beletartozik a társadalomban jól hasznosítható értékek hiánya is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szocializáció értékmentes, hanem gyakrabban arra utal, hogy azokat az értékeket, amelyeket a család, vagy a referenciacsoport közvetít, a társadalom deviánsnak minősíti. Mind a bűnözőknél, mind a cigányok egy részénél nem kis gond a társadalmi integrálódás, mert feszültség van a kulturális és erkölcsi értékeik és a társadalom által elfogadott értékek között. A deviánsnak minősített cselekedetek egy része lehet az össztársadalom szempontjából normaszegő, ugyanakkor a szubkultúra normáihoz szigorúan igazodó. A tetoválás ily módon lehet a „szupemormalitás” kifejezője is, amennyiben a csoportszellem ezt követeli meg. (De lehet patológiás is, ha a személyiség felépítettségének gyengesége miatt csoportnyomás hatására, illetve represszióban — alkoholos, kábítószeres állapot — történik.) A mai kor megkövetel bizonyos képességeket és készségeket az egyéntől, melyeknek hiányát nehezen tolerálja a társadalom. Kultúránkban a magas színvonalú írásbeliség és a kifejező verbalitás a beilleszkedés fontos kritériuma. Hiánya kedvezőtlenül érinti az alkalmazkodóképességet. Azok a csoportok tehát, amelyekben a szocializáció során a partikuláris, intim, metakommunikativ érintkezés az uralkodó, tagjaik számára megnehezítik a társadalmi kommunikációt, valamint rászorítják őket egyéb, nem-verbális kifejező- eszközök használatára. Ilyen lehetséges én-kifejezési, közlési mód a tetoválás is. „ .. .az ember, német szóval: Mangelwesen, vagyis hiánylény, ami annyit jelent, hogy nem elégszik meg azzal, amit a Természet, mondjuk a XX. században vagy régebben is már, az ember által produkált. Vagyis mindig hiányzik neki valami! Beszélünk, de nem elégszünk meg a beszéddel, énekelni akarunk. Ez is minthogyha természetellenesség volna. Most már szépen járunk két lábon, mert ugye Darwin megengedte, de ez nem elég: táncolunk. Van egy pofánk, valamilyen, és nem elég, hanem — maszkokat viselünk. Álarcokat viselünk. Van szép kis hajacskánk és szakállacskánk. Nem elég a hajacskánk: parókát csinálunk — a XVIII. században egész tornyokat, pagodákat, hajpagodákat építettünk. Van bőrünk: ilyen, olyan, amolyan, de olyan nincs, amivel megelégednénk. Tetováljuk magunkat! Ha nem is mindnyájan, de az ún. természeti népek, négerek, egyebek tetoválják magukat. Nem elég, amit a Természet pillanatnyilag nyújt nekünk.” (Szentkuthy Miklós) 65
