Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Solymosi Katalin: A tetoválás motivációi

az ősi, „primitívnek” mondott, illetve a mai, legtöbbször szintén primitívnek tartott jelenség főbb jellegzetességeinek kifejtésénél. A különbségek megállapítása mellett hallgatólagosan (vagy ritkábban megfogalmazottan is) a szokást folytonosnak tételezik a történelem során.

Kigyűjtve a szakirodalomban előforduló, a „primitív” társadalmakra vonatkozó jelen- téstulajdonításokat, a tetoválás feltételezett motivációs hátterét, az alábbi tipusokat találtam:

1. Esztétikai és szexuális okok:

díszítés, szexuális felhívó jelleg, a rútság elkerülése;

2. Szociális okok:

törzsi jel, fizikai vagy társadalmi státusz, családhoz tartozás, nemi érettség, rang, dicsőség, háborús „kitüntetés”;

3. Mágikus-kultikus okok:

talizmánérték, megelőző-óvó védjegy, ártó szellemek elűzése, avatási és egyéb ünnepekhez való kötődés, az ősökkel való folytonosság hangsúlyozása, varázserő megidé- zése, betegségtől való megszabadulás, megrontás elhárítása;

4. Praktikus okok:

a ruházkodás első megjelenési formája (a mezítelenség eltakarása), védekezés a hőmérséklet változásai, a rovarok és horzsolások ellen.

A fenti szempontok mindegyike igaz lehet együtt is, vagy külön-külön is, de egyrészt a kutatók sokszor beleesnek abba a hibába, hogy olyan kategóriákat alkalmaznak magyarázó elvként, melyek egy jóval későbbi kor értékelő szemléletét hordozzák, másrészt a felsorolásokból többnyire hiányzik annak felvázolása, hogy a természeti társadalmakban milyen egységes értelmezési keretbe illeszthetjük be a tetoválás szokását.

Az ősi társadalmakban a tetoválás szokása — már ahol egyáltalán létezett — általános érvényű, elemi normaként tételeződött. De nemcsak mint szokás volt törvény a közösség tagjai számára, hanem az ábrázolt motívumok választhatósága is szabályozott volt. Hiszen azokban a társadalmakban, ahol az emberek egy mitikus rendben élik meg a világukat, minden gondolati és tárgyi objektiváció, így a vizuális megjelenítés is integrált része a mindennapoknak. A látvány elemeit a közösség tagjai e világrend tartalmaival töltik ki. Mivel az alkotás ebben a rendben gyökerezik, következésképp a befogadás is automatikusan építi be a látványba a mögöttes tartalmakat.

Kérdés azonban, hogy milyen indítékok hívták életre és mi lehetett a testreírás szokásának jelentése e társadalmakban,/

A természetben élő ember a természethez való illeszkedés kényszere által meghatározott: ahhoz, hogy élni tudjon, fel kell ismernie a természetben ható és az emberre is érvényes törvényeket, meg kell találnia a mindig változó környezetben az állandó elemeket, hogy ezek segítségével tudjon tájékozódni a világban. A felismert vagy megérzett törvényszerűségek gondolati és lelki levetülésének pedig igyekszik kifejezést adni, a belső világot vizuálisan is láthatóvá tenni. A tradíciókban sűrűsödő tudás rögzítésének és továbbadásának törekvése nyilvánul meg a tárgyi világ díszítésében, mely ilyen értelemben csak másodlagosan a szem felüdülésére szolgáló ornamentika, ennél fontosabb a kommunikatív és funkcionális szerepe, és véleményem szerint ez a motivációja a közösségi szervezetben élő ember testjelölésének is. Ez a jelzőrendszer a földrajzilag egymástól igen távol eső népek művészetében lényegében azonos elvekre épül fel; a modellezés analógiás módon történik. Az alakzatok jelölik a világra vonatkozó általános, elemi üzeneteket, de ezen kívül magukon hordják a népcsoport, a kisebb közösség és az adott korszak stílusjegyeit, valamint természetszerűleg színeződnek az egyéni ízlés, az egyéni gondolkodás jellegével. Azaz egyszerre van bennük jelen az általános, a különös és az egyedi.

60