Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Kisch, Egon Erwin: Tetoválásaim: részletek :Tandori Dezső fordítása
Egon Erwin Kisch Tetoválásaim Részletek Ж ч/lso tetoválásom igen régi, s tárgya komoly feltűnést keltett. Jóllehet a dologban vétlen vagyok. Fogdában ültem egy litográfus katonatársammal együtt, s ő felajánlotta, hogy csendéletet sikerű a hátamra. Valójában aztán az ezredesünk élethű arcképét tetoválta rám, ahogy a derék úr — fejjel lefelé és kilógó nyelvvel — a hátamról a hátsómra, mintegy a hátsómba csúszik ... Bizonnyal az én cellatársam vágyálma volt, ami tudtomon kívül a visszámra került így. A többi áristomos a hasát fogta nevettében, főleg azon, hogy magam még csak nem is álmodom, mi kerül rám, s hogy ez mibe kerülhet majd nekem. És egymást túllicitálva lelkendeztek, „milyen élethű a borosflaskó”, „kicsattanó a piros alma”, „szinte elrepül a libasült” és így tovább. Amikor elkészült a mű, nagyon sajnáltam, hogy nem láthatom — tükör azért mégse volt a kóterban. Éjszaka a csendélet begyulladt és bedagadt: hiszen suviksszal készült! A fogdából átkerültem így a gyengélkedőre, s az orvos tetőtől talpig megvizsgált. Az ezredorvos nyomban rájött, kit ábrázol hátsómon a portré, és természetesen jelentette. Nyomban összeült a tiszti gyűlés, nekem pedig le kellett lepleznem a műalkotást. Nem adtak hitelt szavaimnak, amikor azt bizonygattam, hogy nem tudtam, mi kerül a hátamra. A litográfus sem tagadhatta, hogy tudatában volt a személyazonosságnak. Igen, az ezredes úr pompázott vörösre duzzadva az alsó fertályomon. Maga az ábrázolás tárgya — vagy alanya — olyannyira a megszólalásig élethűnek találta a portrét, hogy amikor megpillantotta, ott helyben megütötte a guta, és többé egy szót se szólt:, ennél jobb létre szenderült. A bíróság megfosztott a tisztjelöltségtől, fogságomat pedig meghosszabbította. A képnek köszönhettem azután a szabadulásomat is. Az ezredes úrról, most már halála alkalmából, igazi portré kellett, ám ezt csak az én hátsóm eredetije alapján lehetett elkészíteni. Egy festő le is másolta a litográfus művét — miközben én fejen álltam hozzá modellt. A másolat nem sikerült valami jól. S akkor az özvegy, aki látni akarta a megboldogult képmását, eljött hozzám, csókolgatta a drága vonásokat, forró könnyeivel áztatta gyengéden... Konstantinápolyban, a Galata-rakparton, 1906-ban egy „excentrikust” tetováltattam a jobb karomra. Tettem pedig, mert 1. épp megszabadultam katonáéktól, és ott s úgy tetováltathattam magam, ahol és ahogyan akartam, mert abba már tiszti gyűléseknek beleszólása nem lehetett; 2. tudni akartam, kevésbé fájdalmas-e a tetoválás, ha a csizmaviaszkot kihagyják belőle; valamint 3. főként azért, mert meggyőzött a plakát. Angolul és németül hirdette a dolgot. Ez a jenki imponált nekem! Hát ez aztán értett hozzá, hogyan hasznosítsa tengerésztapasztalatait! Ismerte minden nemzetek óceánvándorainak és kikötői patkányainak lelkivilágát! Hogy valaki így dobálózzék a felkiáltójelekkel és felsőfokokkal — igazi amerikai módszer! Pillanatnak műve volt az elhatározásom: és máris ott álltam személyesen és szemtől szemben, ott álltam és velem szemközt ugyanilyen személyesen ott állt a Columbus (USA) — Amerika!! — zászlóshajó fedélzet- és főtetováló-mestere. Megkértem, mutatná meg legcsodálatosabb mintáit, hadd válasszak szabadon, egyéni ízlésem szerint — ahogyan a plakát hirdette. Legnagyobb sajnálatára azonban a prossnitzi Alfred Löwenfeld úr az 53
