Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Kilényi Géza: Környezetvédelmi igazgatás - környezetvédelmi jog

1973-ban került azután sor, amikor egy minisztertanácsi rendelet előírta, hogy a légszeny- nyezők 1975. január 1. napjától fizessenek légszennyezési bírságot.

Az ismertetett fejlődési folyamat eredményeként a hetvenes évek első felére többé- kevésbé kialakult a vízminőség-védelem, a természetvédelem, a földvédelem és a levegőtisztaság-védelem jogi szabályozása és hatósági intézményrendszere. Ugyanakkor más környezetvédelmi szakterületeken hiányzott mind a kor követelményeit kielégítő jogi szabályozás, mind pedig a hatósági szervezet. (Egy jellemző példa erre: a zajvédelem alapvető jogszabálya 1976 novemberéig egy 1947-ben alkotott — „csendrendelet” néven ismert — belügyminiszteri rendelet volt, amely egyebek között tiltotta az igavonó állatoknak hangos kurjongatással való biztatását, noha az ország különböző településein a technikai fejlődés folytán már régen nem az volt a tipikus zajforrás.)

Égetően szükségesnek mutatkozott tehát egy olyan központi szerv létrehozása, amely a környezetvédelem egészének — tehát nem csupán egyes szakterületeinek — „gazdája”. A központi irányítást ugyanis az említett időpontban az jellemezte, hogy az Országos Természetvédelmi Hivataltól a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumig, továbbá az Országos Vízügyi Hivataltól az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumig elég sok szerv foglalkozott — többnyire egyéb feladatai mellett — környezetvédelemmel, de mindegyik csupán egy-egy „szeletével”, azaz részterületével, míg a környezetvédelem egészének hiányzott a letéteményese. (Ekkor már jó néhány országban működött környezetvédelmi minisztérium.) Nálunk első lépésként 1974-ben létrehozták az Országos Környezetvédelmi Tanácsot. A tanács névlegesen a Minisztertanács koordináló, véleményező és ellenőrző szerve lett volna, miután azonban elnökévé az építésügyi és városfejlesztési minisztert tették meg, s titkárságát a minisztérium épületében helyezték el, működési költségeit is a minisztérium költségvetési keretéből biztosították, gyakorlatilag a tanácsot a tárcák az ÉVM szerveként kezelték és vajmi kevés figyelmet fordítottak működésére. (Ülésein többnyire alacsony beosztású minisztériumi tisztségviselővel képviseltették magukat, de az is megtörtént, hogy határozatképtelenség miatt el kellett napolni a tanács ülését.) Mivel a tanács viszonylag rövid idő alatt bizonyította erőtlenségét és hatékony koordinációra való alkalmatlanságát, a kormány 1977-ben végre komolyabb lépésre szánta el magát, s határozatot hozott a környezet- és természetvédelem szervezetének továbbfejlesztéséről. Ebben egyebek között a Minisztertanács koordináló, véleményező és ellenőrző szerveként Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács létrehozását rendelte el. E szerv jogszabályi minősítése tehát szó szerint ugyanaz volt, mint jogelődjéé: „a Minisztertanács koordináló, véleményező és ellenőrző szerve”, ám jogállása mégsem volt azonos, mert elismerték kormánybizottsági jogkörét, s ennek megfelelően feljogosították arra, hogy — a népgazdaság számára jelentős anyagi kihatást eredményező kérdések kivételével — az állami szervekre kötelező határozatot hozzon a környezetvédelmi tevékenység operatív összehangolása tekintetében.

Egyidejűleg a Minisztertanács döntött a központi irányítás hivatali szervezetéről is: ennek nyomán 1977. október 1. napján — az Országos Természetvédelmi Hivatal, valamint az Országos Környezetvédelmi Tanács Titkársága összevonása révén — létrejött az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal.

Látszólag tehát minden a legteljesebb rendben volt: az összehangolást egy kormánybizottság látta el, míg a hatósági feladatok irányítása egy országos hatáskörű szerv kezébe került. (Olyan apróságon már igazán ne akadjunk fel, hogy a tanács csaknem egy évvel a Minisztertanács döntése után tartotta alakuló ülését, míg a hivatalnak háromnegyed éven át nem volt vezetője.) Nem véletlenül hangsúlyoztuk azonban, hogy a dolgok csak látszólag voltak rendben. A tanács ugyan egyike volt a hét kormánybizottságnak, de nem lett igazán hatékony tényező. Azt már a korábbi Környezetvédelmi Tanács keserű tapasztalatai bizonyították: azonos pozícióból hatékony koordinációt végezni úgyszólván lehetetlen: egyik miniszter sem veszi jó néven, ha tevékenységét — akár csak egy viszonylag körülhatárolt területen is — egy másik miniszter próbálja irányítani. Érthető tehát, hogy a Minisztertanács elnökhelyettesei által vezetett kormánybizottságok testesítenek meg —

10