Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Hrabal, Bohumil: Tengeri sellő: elbeszélés: Hosszú Ferenc fordítása
lehajoltam és belenyúltam a kérészek kupacába, úgy kavarogtak, mint a forrásban lévő víz. Az emberek meg-megcsúsztak a kérészeken, mintha dara hullana. És én csak lépdeltem, még senki sem látta és senki sem tudta, hogy a mellemen egy tetovált hajócska van, amely velem fog úszni mindenhová, ahol csak leszek, és amikor fürdeni fogok, amikor mellúszással fogok úszni, akkor az ő orra fogja szelni a folyó vizét, és amikor bánatos leszek, akkor feltépem mellemen az inget, mint a képeken az ingét szétnyitó Jézus, hogy megmutassa az embereknek töviskoszorúval övezett égő szívét. Es a hídon jutott eszembe, hogy az első, akinek meg kell mutatnom a hajócskámat, az esperes úr lesz. Két gázlámpa között kavargó kérészorsóban léptem be végül a plébánia nagy kapuján, az udvaron egy lámpás állt, a zöldséges kert mentén elmentem egészen a plébánia kivilágított ablakáig. A fal mentén léceken szőlőtőke kúszott, fölkapaszkodtam rá, és amikor fél kézzel megkapaszkodtam egy lécben, a másikkal meg félrehajtottam az indákat és leveleket, először egy zöld bársonnyal letakart asztalt pillantottam meg, amelyen egy üveg vermut állt és egy félig kiivott pohár. De aztán megláttam valamit, amit aligha kellett volna látnom. Az esperes úr éppen a két kacagó szakácsnőt kötözte össze egy abrosszal vagy lepedővel. Amikor összekötötte őket, letérdelt és a hasukat szaglászta. Lesütöttem a szememet, de amikor összeszedtem magam, hogy újra benézzek, olyasmit láttam, ami biztosan fellelkesítette volna a Hídhoz címzett vendéglő homokkotróit is. Az esperes úr a foga között tartotta azt az abroszt, széttárta a karját, mint egy artista, és most a fogával tartotta az összekötött szakácsnőket, akik ficánkoltak a fekete cipellőikkel, kifésült hajukkal a mennyezetet firkálták, és az esperes úr körbe-körbe hurcolta őket a szobában, és én örültem, hogy az esperes úr ilyen erős, hogy elbír két, lepedőbe kötözött szakácsnőt, mint Jézus. És miután néhányszor körbejárta a szobát, újra lehajolt, és letette a földre azokat a szakácsnőcskéket. És belevetette magát a karosszékbe, és nevetett, a nők a szoknyájukat huzigálták, és az esperes úr kiitta a maradék bort, és újra telitöltötte a poharat. Óvatosan lemásztam a lécek létráján a földre, megkerültem a plébánia sarkát, és bekopogtam az ajtón. Lépteket hallottam, és kinyílt az ajtó, és a szakácsnőcske beinvitált. Mi van?, kérdezte az esperes úr, s az ujjai között a poharat tartotta. Esperes úr, mondom, áldjon meg engem. És miért ilyen későn, és mit áldjak meg rajtad? Esperes úr, nézze csak! És kikapcsoltam a plasztront, a kis tengeri hullámokhoz hasonló kék csíkokkal, és széthúztam a matrózblúzomat. így álltam ott, fejemen a kék tengerészabronccsal, mint amilyen dicsfény Szent Alajos feje körül van, és csak úgy ragyogtam a boldogságtól. De a szakácsnők megijedtek, és mindkét kezüket a szájukba kapták. A kérészek kopogtak az ablaktáblákon, és lehulltak a floxok érő Virágaira. Az esperes úr fölállt, megsimogatta a karomat, és a szemembe nézett. Ki csinálta ezt neked? Lojza úr a Hídhoz címzett vendéglőben. És mit tetovált rád? Hajócskát, olyan vitorlást, mint amilyenen Jézus urunk hajózott. Az esperes úr parancsokat osztogatott, és a két szakácsnő, a két oldalánál fogva, egy nagy tükröt hozott az előszobából, az esperes úr intett nekik, és a konyhatündérek letérdeltek, elébem tartották a tükröt, és én belenéztem. Mögöttem az esperes úr arca hajolt a tükörbe, és én láttam, hogy a mellemre egy zöld tengeri sellő van tetoválva, egy sellő pikkelyes farokkal, egy sellő csupasz testtel, egy sellő, aki ugyanúgy mosolygott, mint a szakácsnők, amikor az esperes úr a fogával fölemelte őket a nagy abroszba kötözve. Szemem előtt elsötétült a világ a rémülettől és a döbbenettől. Ezzel többé nem ministrálhatsz nekem. Mit szólsz hozzá? Egy négyzetcentiméter hatvan korona, dadogtam, és mindkét kezemet a zöld tengeri sellőre szorítottam. A szakács- nőcskékből kipukkadt a nevetés, de az esperes úr olyan mozdulatot tett a kezével, mintha megfenyegemé őket. Örülök annak, mondta lassan az esperes úr, és lassan föl-le járt a szobában, örülök annak, hogy éppen hozzám jöttél. Nem lesz könnyű dolgod az életben. És megsimogatta a hátam. Fordította: Hosszú Ferenc 34
