Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Hrabal, Bohumil: Tengeri sellő: elbeszélés: Hosszú Ferenc fordítása
nül lehúztam a fejemen át a matrózblúzomat, Lojza úr pedig letette a kis nyitott koffert az asztalra. Hát akkor, milyen hajócskát akarsz? Bárkát, csatahajót, brigget, gőzöst?, kérdezte Lojza úr, és egy kézmozdulattal meghagyta, hogy a homokkotrók tegyék le a sörüket az ablak fapárkányára. Hát maga mindenféle hajót tud festeni?, csaptam össze a tenyerem. Választhatsz, mondta Lojza úr, és intett, és az egyik homokkotró levetette a meztelen testére húzott szerelőruha zubbonyát, és felém fordította a legkülönfélébb tetoválásokkal, tengeri sellőkkel, összetekert kötelekkel, szívekkel, kezdőbetűkkel, vitorlás hajókkal telisteli rajzolt hátát. A szemem ide-oda járt a szépséges képek között, és szerettem volna a templomi perselyekből kikölcsönözni az összes pénzt, az összes aprót, mert azt szerettem volna, hogy rajtam is ott legyen mindaz a tetoválás, amit a homokkotró hátán és mellén láttam. Az összes pénzt odaadtam volna. No, válassz, mondta Lojza úr. Egy apró vitorlás hajóra mutattam, Lojza úr újságokat terített az asztalra, és hanyatt fektetett. Nem fog fájni?, emelkedtem föl. Lojza úr visszanyomott, bámultam a mennyezetet, s azt mondta, hogy csak egy kicsit szúr majd. Egyszóval, azt mondtad, fiú, hogy egy hajócskát? Egy hajócskát, pont olyat, mint amilyennel Jézus hajózott a tanítványaival a Genezáreti- tavon, mondom, és bámultam fölfelé, hallottam, hogyan csúszkálnak a székek, hogyan hajolnak fölém a homokkotrók, éreztem a lehelletüket, felém szállt a szaguk. Lojza úr a zöld festékbe mártogatott tűvel pontokat döfködött belém, boldogságtól eltelve szendereg- tem. A homokkotrók meleget leheltek rám, pont olyan érzésem volt, mintha jászolban feküdnék, és a pásztorok hajolnának fölém, meg egy ökör és egy szamár, mintha kis Jézuska volnék. És hangokat hallottam. Nicsak, milyen parádés tatja lesz ennek a hajócskának. Lojza, rendes vitorlákat csinálj neki. Mit vitorlákat, rendes oldalfalakat, az a legfontosabb. Jó mély horonya, rendes kormánya legyen ... És én feküdtem a hátamon, a Hídhoz címzett vendéglő asztalán, néha felriadtam, és föl akartam emelkedni, de Lojza úr a könyökével gyöngéden visszanyomott. És amikor végleg elaludtam, Lojza úr fölébresztett, és elrakosgatta a tetováló szerszámait. No, fiú, készen van a hajócska, többé senki el nem veheti tőled, le nem törölheti. És ha mégis, hát csak Prágában csinálja ezt egy doktor, az, aki a színésznőknek feszessé teszi a bőrét, és eltávolítja a ráncaikat meg a szeplőiket, csakhogy egy négyzetcentiméter hatvan koronába kerül... Lojza úr magyarázott, és a homokkotrók nevettek, úgy röhögtek, hogy könnyben úszott a szemük, ültem az asztalon, és amikor meg akartam nézni a hajócskát, Lojza úr rám dobta a matrózblúzt, és ő maga húzta át a fejemen, és ő maga kapcsolta be a csíkos plasztront. Aztán felsegítette a hátamra az iskolatáskát, a fejembe nyomta az ovális sapkát, és megigazította a horgonyt meg az arany feliratot, hogy Hamburg. Vendéglős úr, rendelkeztem, még két rumot, és fizetek. És mosolyogtam az összes homokkotróra, ők meg visszanevettek rám, de már nem úgy, mint korábban, hanem valahogy olyan bűntudatosan, már nem néztek a szemembe. Fizettem, a maradék aprót odaadtam a vendéglősnek, mert akinek vitorlás hajócska van a mellén, annak gavallérnak kell lennie. Vegye úgy, vendéglős úr, mint borravalót. Mondom, és hátrafordultam az ajtóban, szalutáltam, és a homokkotrók hangos nevetése közepette kifutottam az estébe ... A hídon hóviharban találtam magam a nyár kellős közepén. A folyó mélyéből százezer számra röppentek föl a kérészek, beleröpültek a gázlámpák fényébe, és lehullottak a kövezetre, a lámpaoszlopoknál kérészfátylak képződtek. Az arcomat verdesték, és amikor 33
