Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - KRITIKAI KÖRKÉP - Vasy Géza: Dobozi Eszter: Az Egy: [könyvismertetés]
könyvismertetést írok csupán. így tehát a kötet nagyszámú apróbb írását valamiképpen együtt kell megközelítenem. Ismét a költő Jékely van segítségemre ebben. Mert szóljon bár Móriczról, Kós Károlyról, Kuncz Aladárról, Halász Gáborról, Illyésről, vagy az 1935 táján debütált Vatai Lászlóról (Egy fiatal költő olvasása közben): tollát mindig ugyanaz a figyelem és humánum igazgatja. „Nagynak-kicsinynek ember rangot adva” — irja édesapjáról, Áprily Lajosról a Kalapkorona cimű versében. Ez a rá magára is annyira jellemző, személyeknek és eseményeknek rangsorolás nélkül rangot adó megbecsülés biztosítja, hogy a Sorsvállalás olvasója egy pillanatra se lankadjon el. Szép és megható záróakkordja a kötemek az Egyetlen könnycsepp mindenekelőtt cimű fejezet is; annak ellenére, hogy voltaképpen csak az eddigiek megerősítése. Hiszen Jékely — minden szemérmessége ellenére — úgy rejtőzött versben és egyéb műfajokban, hogy „kedves lemezek”, „kedves olvasmányok”, „írószoba-látogatások” nélkül is mindent megtudhattunk róla. E ciklusból tehát csak két írást szeretnénk kiemelni befejezésül. Az első, a Források épp a bevezetésben említett vers kontra próza témával foglalkozik, az ihlet oldaláról közelítve meg a kérdést: „Verskényszer?” Próza-kényszer? Ha már elhangzott a „kényszer” szó, elfogadom . . . Magam is vizsgálódtam ebben a tárgyban, de csak ingatag megfejtésre jutottam. Akárhogy is: maga a „kényszer” — vagy szebb szóval: sugallat—egy forrásból fakad.(kiemelés tőlem!) Többször ágazik ketté: vers buzog fel — vagy prózapatak csörgedezik. Ez kiváltképp álomfogantatású művekben nyilvánvaló. Ilyenkor a prózai iker voltaképp verspárjának horizontális kiterjesztése, hígabb, lazább megfogalmazásban. A többlet az, hogy az ember nem csak magáról, hanem másokról, esetleg éppen a társadalomról beszél.” Tisztelettel ugyan, de tiltakozom a megkülönböztetés ellen. Hiszen a Jékely-prózát egyetlen percre sem hagyja el a költői intenzitás. Az Egyetlen könnycsepp mindenekelőtt — a záróciklus címadó vallomása — semmivel sem „hígabb” például, mint verses „előképe”, az 1967-es keletkezésű Egy könnycseppben hiszek . . . Hosszan írtam, mégis hiányérzettel teszem le a kifogyóban lévő tollat. Bízom azonban Jékely egyre növekvő, egyre értőbb olvasótáborában. Akik a szerzőn kívül sokat köszönhetnek a Jékely Zoltán hagyatékát úgyszólván „sorsaként vállaló” Győri Jánosnak, aki a jelen kötet szövegét is gondozta és válogatta. (Szépirodalmi Könyvkiadó) Petrőczi Éva Dobozi Eszter: Az Egy Dobozi Eszter pályakezdő verseskötetének címe figyelemfelhívóan kiált ránk. A rendkívül tömör, archaikus-filozofikus kifejezés továbblapo- zásra, olvasásra csábít, s szinte követeli az értelmezést. Növeli érdeklődésünket a címlap (Keresztes Dóra munkája) grafikája, amely egy antik szobor fotójának „legjelentéstelenebb” — a lábszárat és a redőző ruhát ábrázoló — szeletét, valamint színes, de egyszerű grafikus jeleket montíroz együvé, s így a cím — Az Egy — mellé rögtön hangsúlyosan odaképzelteti a cím egyik lehetséges ellentétét, az egésszel szemben a töredéket, a késszel szemben a vázlatosságot, a megszerkesztettséggel szemben az esetlegességet. A hangsúlyos köteteim egy kínálkozó irodalomtörténeti előzményt is emlékezetünkbe idéz: a két világháború közötti korszak egyik legemlékezetesebb, programot adó, pontosabban programot módosító műve Szabó Lőrinc verse: Az Egy álmai.Dobozi Eszter könyvének címe úgy is felfogható, mint Szabó Lőrinc-i cím töredéke. S ha végigolvassuk a kötetet, egyre bizonyosabbak lehetünk abban, hogy — noha a két költői világ mérhetetlen távol esik egymástól — a világkép legáltalánosabb alapjait nézve mégiscsak van valami hasonlóság köztük. Szabó Lőrinc verse a társadalom kiélezett ellentmondásaival szembekerülő, azokat megváltoztathatatlannak látó emberi személyiség egyik lehetséges útját fogalmazta meg nagy erővel: azt, amelyik az emberi személyiségbe, az önépítésbe húzódik vissza, s ezt a „szabadság” végtelen birodalmának tételezi: „Rejtőzz mélyre magadba, Ott / még rémlik valami elhagyott / nagy és szabad álom, ahogy / anyánk a végtelen / tenger emlékként könnyeink / s vérünk savában megjelen. / Tengerbe, magunkba, vissza! Csak / ott lehetünk szabadok!” S ha Dobozi Eszternek például a Fölcserélt személyragok című versét olvassuk, mintha az előbbi szemlélet egyik lehetséges variációjával találkoznánk: „bedeszkázom az ajtót / bedeszká- zom az ablakot / bedeszkázom az arcom / állok bedeszkázott ajtómmal / szemközt / állok be- deszkázott ablakomban / nézek ennek a bedeszkázott / arcnak belső falára ...” Azon a belső falon „A folyó aranykori ragyogását” látja a költő, viszont „odakinn: / zörejei az országos bagzás- nak” szemlélhető. Onnan oda, az elképzelt aranykori ragyogásba tér vissza. S a vers zárása: „pórusaim emlékezetében a tenger”. Ez a szöveg közben szerelmes vers is, két személyiség azonosulásának leírása, de ez az azonosuló eggyéválás 80
