Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - KRITIKAI KÖRKÉP - Vasy Géza: Dobozi Eszter: Az Egy: [könyvismertetés]
a Szabó Lőrinc-i megoldáshoz nagyon hasonló módon jön létre. Mégis azt kell megállapítani, hogy ez a fajta megoldás, az aranykori ragyogásnak legalább az elképzelése rendkívül ritka jelenleg Dobozi Eszter versvilágában. Az Egynek nincsenek álmai, pontosabban nincsenek Szabó Lőrinc-i értelmű, azaz pozitív álmai, az álmok is negatívvá váltak a század végére. Jobb tehát nem is beszélni róluk. Mi marad így? Marad az Egy, a maga egyre lehetetlenülőbb helyzetében. Miért ilyen a helyzete? Azért, mert a Szabó Lőrinc-i Egynek éppen az álmok adták meg emberméltóságát, a létezés öntudatát. Az álmok nélküli Egynek a létezés kínja marad, amelyben nem csak a világhoz való viszonyát kell állandóan megkérdőjeleznie, hanem önmaga létét, önazonosságát is. így nem csak az álmok váltak kérdésessé, nagyon ingatag érvényűvé, hanem az Egy is. Ily módon Dobozi Eszter könyve egyszerre kísérlet arra, hogy fölépítse az Egyet, a ha lehet, akkor megtalálja ennek az Egynek az álmait is. A „világot” illetően úgy tűnik, nincsenek reményei, a „Te meg a világ” szembenállása számára is kibékíthetetlen és egyértelmű. Az Egy fölépitése során állandóan a feladat ellehetetlenülésével találja magát szembe az építkező lírai hős. Lehet ugyan Eggyé válni, de csak úgy, ha a világ idegen is lesz egyúttal. Ezért találja meg igen kifejezően Szent Margitot mint lírai hőst. A négy Margit-vers egy felismerés története. A Margit legendája a feláldozódás széppé varázsolásának hitével indul: „toronyszobában ének / lezárt tulipánfejben / ringatózik a lélek”, s ott munkál benne a cselekvés: „a férgeket gyönggyé váltom”. A folytatás, az Agna mortua est I a bárány halott / már címével is megkérdőjelezi a legenda ábrándját, s keserű felismerés zárja: „nem gyöngyök a nyűvek”. A Soror Margit arca mögül a szerepvállalás szelíden groteszk verse: „Margitságot veszek”, hogy „ne kelljen magam felkötnöm végre”. S végül a záróvers a Margit-legendából idéz: „ . . .miután megutált volna minden ez velági hangosságokat. . .”,hogy kimondhassa: „Margittá lenni hajtsz óvó gyűlöletem”. Nemcsak a Margit-ciklus, hanem a kötet egésze is tudatos építkezésű. Az első ciklus (Mintha) második verse, a Költészettan már jellegzetes alaphelyzetet fogalmaz meg: „falhoz állítottam székem / így ültem reá s / néztem táguló terem”. Ez a helyzet „ . . .olyan volt MINTHA”. A következő ciklus (Minden lehet) remény „Túlnan még minden / lehetséges / és reménytelenség / „minden út önáltatás?” / kettősségében az utóbbit hangsúlyozza inkább. Logikusan következik tehát Margit legendája, majd utána Az Egy ciklusa. A Margit-szerep vállalása, majd annak tudatosulása, hogy ez csak „szerep”, csak „vállalás”, de nem azonosság. Ez a kereső-kutató, a bizonytalanságot abszolutizáló és mégis valami bizonyosságot áhító magatartás a kulcsa a Corpus- ciklusnak. Ez igazi versciklus, a cím nélküli darabok szorosan összetartoznak. Talán a lekerekí- tettségre törekvő megformálásnak is köszönhető, hogy a Corpus a kötet legérettebb része. A kötetépítkezés gondolati menetébe is szorosan illeszkedik. Ha az Egy egy-léte kérdéses, legalább a lényegi magot fel kell mutatni. A test önmegvalósításának lehetséges útját: a szerelmet, s a tudat lehetséges önmegvalósítását: az élmény verssé formálását. A bizonyosság azonban itt sem születik meg, az állítások vagy eleve elhomályosított szövegkörnyezetben jelennek meg, vagy a rájuk következő állítások semlegesítik őket. Mégis, a kötetnek ez a legállítóbb része. Igazolja ezt a folytatás is. A Femininia-ciklus következik, s itt található a már tárgyalt Fölcserélt személyragok is. Az elképzelt aranykornál azonban itt már hangsúlyosabb az elmúlásnak, az ürességnek, a jeltelen pusztulásnak a képzete. A záró ciklus a Szimultán üzenetek.Összefoglalás s talán újrakezdés is. Két fogódzója van Dobozi Eszternek. Egyrészt a költészet: „Hol lelünk mi már / bizonyosabbra, / mint a szavak kontúrtalan / teste?”, vagy: „lefogják kezemet, számat / énekelni tudok”, másrészt egy fordulatot ígérő felismerés-sejtelem. Az Adomónak ajánlott Szimultán üzenetek igazi mondandója ugyanis az, hogy Hirosima után is lehet költészet, hogy a huszadik század szörnyűségeiből építkező világszemléletet nem szabad elabszolutizálni, s az új nemzedéknek a világot át kell formálnia: „nem leszek fölszögezve / nem lebontva / nem vállon átvetve / nem romiok bele a megváltásba / nem / s nem a megváltatlanság- ba / maradok jászolban síró kisded / én ma születtem / én ma születtem / én ma”. Láthatjuk, a tiltakozás egyelőre érzelmi jellegű, s cselekedetnek csak a vers mutatkozik. Lehet, hogy így is marad. Ahhoz azonban, hogy bármilyen fajta költői mondandót ne csak tehetségesen, hanem igazán átütő erővel, megkerülhetetlenül mondjon ki Dobozi Eszter, még mélyülnie kell. Létérzékelésének formába öntésekor egyelőre nagyobb figyelmet fordít a létérzékelésre, mint a formába öntésre. így az elemzőnek tartalmas anyagot ad, az elemző azonban inkább tud az általános képről szólani, mintsem néhány kiemelkedő versről. A kötet minden egyes darabja vers, de még nem igazán Dobozi Eszter-vers. A határozott költői közlendő komoly műveltséganyaggal és sokféle poétikai eszközzel társul. Szinte minden elem itt van már, csak pontosabban kellene ötvözni őket. „A romlandó anyag még ellenáll”, de Út s idő van. Vas у Géza 81
