Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - KRITIKAI KÖRKÉP - Petrőczi Éva: Jékely Zoltán: Sorsvállalás: [könyvismertetés]
A „nagy lelkek” között tanyázik egy romolhatat- lan magyar Pantheonban: „Petőfi, s „apja”, Széchenyi.”S végül 1975-ben, tehát csaknem húsz esztendővel az első „versnyom” után megszületik az Atyai intelem című töredék, majd 1976-ban az Um Mitternacht, ez a pártalanul szellemes kis német nyelvű bökvers. Mindkettőt a Széchenyi- napló fordításának élménye hozta létre. Ez a Szé- chenyi-rajongás azonban sajátosan Jékely-stílu- sú. Szerencsésen mentes minden alázattól, szer- vilizmustól. A Caroline és Andor Széchenyi agyonhallgatott szerelmi afférjának hiteles története. Ebből nem csupán az eufémisztikus szépel- gés hiányzik, hanem a „nagyokkal” foglalkozó írásokra annyira jellemző, a szerzőt háttérbe szorító személyiség-megtagadás is. Jékely egy percig sem leplezi: elsősorban az ragadta meg Széchenyi egyéniségében, ami egyben rá (ti. J. Z.- re!) is jellemző. Például önbüntető hajlama, amely motívum szerelmes verseinek jórészét uralja, s amely a Legnagyobb Magyar szerelmi kapcsolatának egyik vezérmotívuma is volt. De ugyanez a helyzet az Előérzet és következtetés (Széchenyi István vezetőhely-érdeklődéséről, naplójegyzései alapján) esetében is. Igaz, bizonyítható tény, hogy Széchenyi természetének egyik alapvonása volt a borzalmak keresése. Annak azonban, hogy Jékely éppen ezt veszi észre lényének számtalan árnyalatából, az alkati rokonságukból következik. Az Enyeden ősz van, A hóhér háza télen, és számos más vers, továbbá, Az utolsó ítélet című dráma bizonyítja, hogy Jékely ugyancsak erősen vonzódott a vesztőhelyi couleur locale-hoz! Mindezt elismeréssel írom: mert jaj annak, aki személyiségét megtagadva fog bármely írásműbe! Széchenyiről, szerelmeiről, érzelmi labilitásáról és küzdelmeiről szólván Jékely Zoltán olykor saját élményeit is visszavetíti „modellje” sorsába, nemritkán kultúrélményeket is (amelyek azonban nála mindig életteliek!") — C. M. Weber: A bűvös vadász-átói Kafka: A per-tig. És — megint csak ezt mondhatom — helyesen teszi, mert így, teret-időt, a kettejük közti távolságot minimálisra csökkentve képes hiteles Széchenyi- portrét rajzolni. Ugyanez a személyesség, a finom galantéria és az alkotótársnak szóló tisztelet teszi emlékezetessé a XIX. század Murányi Vénusza című esszét is, amelyet ismét csak vers-gyökerű sorokkal indít: „Az ember olyanfajta csodálattal álldogál előtte, ahogy a budavári csonttörmelékes fekete földből napvilágra hozott kőkirálynő előtt a varázspálcás régész álldogálhatott; s a boldog izgalom ez állapotában árnyalatnyi különbség csupán, hogy e csodálat tárgya feltámasztható, életre kelthető, beszél, csacsog, ékesen szól hozzánk — másfél évszázados útirajzával.” Mi egyéb ez, ha nem A budai szobrok köszöntésének prózai ikerpárja? ízig-vérig költőre vallanak azok a kifejezések is, amelyekkel Jékely időről időre mintegy „reflektorfénybe vonja” az első igazi magyar prózaírónőt, akinek John Paget-tel kötött második házassága egyike a legelsőknek a győzelemre vitt emancipációs palotaforradalmak sorában. Többek között „magamagát megszólaltató Stradivari hegedű”-nek nevezi Polixénát, útinaplóját pedig oly ritka kivételnek, amely kimagaslik „a hal- csontfuzős bájvirág irodalomból”. Ha versek nyomát kerestük, és meg is találtuk Jékely Zoltán hosszabb lélegzetű prózai írásaiban, megtehetjük akár a legrövidebbekben is. Az Olasz versekről című rádióelőadásból például egy római fogantatású, híres Jékely-vers, az Egy lányhoz, aki végigment a Via Appián köszön visz- sza: „Akárcsak az antik világ hamvveder formája, amely ma tejesköcsög vagy virágváza alakjában, urbi et orbi, campagnai parasztasszony kamrájában, vagy római kispolgári szalonban jelen vagyon.” Ugyanez a versben: „Én elmegyek s most már urbi et orbi hirdetem őt az emberek között”. 1941—1948 — hét esztendő van a két írás keletkezése között. Önismétlésről, nyelvi szegénységről tehát szó sem lehet. Hanem — éppúgy, mint a Széchenyi-tanulmányok esetében — az egyéniség tudatos vállalásáról és megőrzéséről. íróemberről lévén szó, az egyéniség egyik legfontosabb alkotóeleme nem más, mint a szó- használat és a kulturális háttér. Ezért nem zavaró, hogy a Sándor von Serach című portréban, amelynek „főhőse” Festetich Ilona verselgető férje, Alexander von Württenberg gróf, ismét a Bűvös vadász-párhuzammal találkozunk. És — mintegy „megelőlegezetten”, a már említett előre- és visszavetítő technika jegyében! — a Jékely Zoltán számára oly fontos Rainer Maria Rilke nevével is. Rilkének a továbbiakban két tanulmányt is szentel: a Tolsztoj és Rilke címűt, illetve a Rainer Maria Rilke posztumusz versciklusáról-t. Az utóbbi különösen nagy — s egyben ismét csak egy jellegzetes Jékely-vonást, a szokatlanság iránti vonzódást igazoló! — meglepetés azok számára, akik valamelyest otthonosak Rilke világában. A tanulmány és a hozzácsatolt hét versfordítás ugyanis a Liebende-Geliebte (szerető-szeretett) állapottal viaskodó költő helyett a beteljesült szerelem Rilkéjét hozza elénk. Akinek számára a szerelmi győzelem maga a „legteljesebb veszteség:” „Add át magad: élvezd, hogy tört magasba, mert lezuhan, mihelyt az fentről int.” Nem külön könyvet, a szerkesztőség jóvoltából a szokásosnál szabadabbra engedett terjedelmű 79
