Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - KRITIKAI KÖRKÉP - Petrőczi Éva: Jékely Zoltán: Sorsvállalás: [könyvismertetés]
A szőlőhegy kincse című, tömörségében is sokat mondó visszaemlékezése méltó lezárása a kötet anyagának. Idézzük befejező gondolatát: „[. . .] minden zenész tanítványa lehet, ha utasításai, tanácsai szellemében cselekszik, egyszóval, ha Kodály végrendeletét teljesíti.” (Kriterien Könyvkiadó, 1984) Kör bér Tivadar Jékely Zoltán: Sors vállalás Bár a kritikusi bon ton aligha enged meg ilyen kitérőt, egy személyes közléssel kell kezdenem. Csaknem fél esztendeje — pedig általában hivatalnoki pontossággal betartom a határidőket — tartozom ezzel az írással Jékely Zoltánnak — és önmagámnak. A recenzióhoz készített jegyzeteim időközben elrongyolódtak, megsárgultak, a feljegyzett mondatok egy része mára valóságos rejtvény számomra... Mire volt jó tehát ez a halogatás? — kérdezhemé a nyájas, avagy a bizalmas kezdő hangütés miatt bosszankodó olvasó.. . Egyrészt: hiányzott az a „nyitány”, a Jékely Zoltán költői-prózaírói énjét együttesen jellemző beköszöntő, amelyhez egyedül az ő erre a témára vonatkozó soraiból meríthettem. Minden más, egyéni kísérlet csak hamisítás lett volna. Ez a dilemma végül körülbelül egy hónappal ezelőtt Jékely Adrienne jóvoltából oldódott meg. Ő hívta fel ugyanis a figyelmemet Kántor Lajos: Jékely Zoltán kolozsvári testamentuma című, a Jelenkorban publikált írására, amely szószerint idézi Jékely Világosság-bé\i (1946. július 13.) nyilatkozatát a jelenlegi témát érintő kérdésben. „Mit ir szívesebben, verset, vagy prózát? — így hangzott a kérdés negyven esztendővel ezelőtt. A válasz pedig a következő volt: „Újabban prózát. A jó vers írásához több magányosság kell, mint amennyivel a mai erdélyi írók összessége rendelkezik. Nem szakítottam a verssel, csak óvatos vagyok, nem akarom erőltetni a dolgot. A prózához csak élmény szükséges, a vershez az „alkotás” alapfeltételei mely(ek) manapság jóformán egyikünknek sem áll(nak) rendelkezésére.” Ezzel tehát előkerült az egyedül hiteles beköszöntő. Azonban még mindig képtelen voltam hozzáfogni az íráshoz. Éspedig két további, az előbbieknél még szubjektivebb okból. Széchenyi Zsigmond, a kitűnő vadász-író (mellesleg Jékely egyik „háziszentjének”, Széchenyi Istvánnak atyjafia!) beszél egyhelyütt arról az elfogódottságról, amit akkor érez, ha a szívéhez oly közel álló hazai erdőkről kell írnia. Mint a sebész, aki legkedvesebb hozzátartozóját operálja — valahogy így fogalmazza meg ezt az érzést. Hasonló bizonytalanságot — ráadásul a non sum dignus, azaz: nem vagyok én méltó érzetével megfejelve — érzek magam is, valahányszor Jékely Zoltánról írok. S itt következik a tulajdonképpen harmadik, s egyben legnyomósabb ok, ami arra késztetett, hogy ilyen sokáig érleljem mondanivalómat. Habozva, bizonytalanul ugyan, de sokszor beszéltem Jékely Zoltánról, rövidke rádiójegyzetben és hosszabb tanulmányban, élőszóban és mikrofonba, itthon és külföldön egyaránt. Sőt, négy ízben versben is. Tettem és teszem pedig mindezt az ember és alkotó iránti megbecsülésem és szeretetem jegyében, de soha, egy pillanatra sem azért, hogy a Jékely Zoltán természetétől és szellemétől oly idegen „ügyeletes házitapsonc” (mindenfajta alázatoskodásnak ádáz ellensége volt; Széchenyivel is többhelyütt egyenrangú félként „felesel” a Napló fordítása közben készített jegyzeteiben!), vagy akár a nagy halottak körül gombamód szaporodó utólagos, többnyire önjelölt tanítványok egyikének szerepkörében forgolódjak. Jékely-filológus sem vagyok; munkáit nem tudom és nem is akarom a „tudományos tárgyilagosság hideg zuzmó-zónájában” (hogy saját szavaival fejezzem ki azt a módszert, ahogyan műveit megközelíteni igyekszem!) vizsgálgatni. Egy „alaptézisem” azonban mégiscsak van, amelyhez írásomban többször vissza-vissza fogok térni. Éspedig az, hogy Jékely Zoltán prózai írásai, a novellák éppúgy, mint a jelen kötetben szereplő esszék és kritikák, ugyanolyan szoros összefüggésben vannak költői életműve egészével, mint drámái. A Sorsvállalás nem előzmény nélküli kötet: az 1981-ben megjelent A Bárány Vére „egyenesági leszármazottja”. Szerepel is benne néhány, már korábbról ismert tanulmány; az ismételt közlésnek azonban megalapozott oka volt. A legnagyobb magyar című, Széchenyi István eleven emlékezetének szentelt egység például csonka lenne, ha akár csak egy is kimaradt volna a Széchenyi alakját életbe idéző írások sorából. Ugyanígy veszteséget jelentett volna, ha a rég „hiánycikknek” számító Olaszhoni és schweizi utazás kísérőtanulmánya kimarad a kötetből. .. Széchenyi — mint egyhelyütt utaltam is rá — amolyan vezércsillaga, „magyarság-etalonja” volt Jékelynek. Akit nagyon meg akart tisztelni — mint annyiszor elsiratott sógorát és barátját, Mikecs Lászlót—azt Széchenyihez hasonlította: „. . . Tán egy új Széchenyi tűnt Benne el, tudásával, hitével, és minden tette ott is áldozat; sírban is égő, buzdító szívével istápolja a holt magyarokat. (Hagyaték, 1956.) Húsz esztendővel később ismét Széchenyi neve bukkan fel A megszolgált örökkévalóság (Álmodozás egy könyvtárról) című versében is. 78
