Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Tóth Tibor: Városrész vagy életforma?

elintézni, megoldani, mint máshol élő társa: határozottabb, bátrabb, nem ismeri a félelmet, olykor rendkívüli magabiztossággal rendelkezik. Ezek a dolgok feltétlenül előnyt jelentenek. Ugyanakkor ezek a gyerekek a szabad vagy inkább a szabados életmódból eredően nagyon nehezen fegyelmezhetők. Nincs előttük tekintély, semmit sem tisztelnek, képtelenek tartani a szájukat, azonnal mindenről véleményt mondanak. Megszokták, hogy senki sem szól rájuk, megszokták, hogy semmi se köti őket, s nem ismernek mértéket. Rengeteg baj van velük, de minden nyerseségük, minden vadságuk ellenére különösen nyitottak és fogékonyak, és többet, sokkal többet tudnak, mint máshonnan jött osztálytársaik. Ha sikerül őket megfogni, csodákra képesek.

Miből fakad a lakótelepi gyerekek egyedi világa?

Régi pedagógiai igazság: a környezetnek döntő szerepe van a nevelésben. A lakótelepi környezet, a gyerekek itteni körülményei pedig annyira sajátosak, hogy máshol elképzelhetetlenek lennének.

Említettük már a tér, a szinte végtelenné vált udvar szerepét a gyerekek tudatának kialakulásában. Legalább annyira fontos, hogy a lakótelepi gyermekcsoportok nem életkor szerint szerveződnek. A nevelési-oktatási intézményekben (bölcsőde, óvoda, iskola) mindig azonos életkorú gyerekek kerülnek össze. Itt együtt vannak a négyévesek a tízévesekkel, s a tizenkét évesek ott lábatlankodnak a tizenöt évesek körül. A beszéd, amit hallanak, a látvány, amelyben részük van, tehát nem mindig az életkoruknak megfelelő.

S a kicsi nemcsak látja, hanem mondja, csinálja is, amit a nagy: cigarettázik, trágár szavakat használ, fogdossa a lányokat. Mert így nagyobbnak tudja magát koránál, mert így ő is egyenrangú tagja lehet a bandának.

Mint látjuk, a lakótelepi gyerekek számára tér és idő egyaránt kitágul, s ez a felszaba- dultság, mondhattunk volna „elszabadultságot” is, meglódítja őket — nem egyszerűen a felnőtt világ felé, hanem a korláttalanság, a végtelen felé.

Számukra tehát nincs zabla? Pedagógiai kötőfék? Olyan gyeplő, amellyel jó irányba lehetne fordítani őket?

A gyerek azzal távozik el a lakásból edéd után, hogy „anyu, lemegyek”. Nem elmegy otthonról, hiszen az előbb elmondottak szerint otthon marad. A lemegy közvetlenebb, egyszerűbb távozást, azaz nem is eltávozást, csakT‘,!udvarra menést” jelent.

A szülő tehát nyugodt: gyereke nem ment sehova. Baj nem érheti, bármikor hazaszólíthatja, csak ki kell kiabálnia az ablakon. Időnként talán ki is néz rá, s látja, ott van a többiek között. Még meg is nyugszik: minden rendben van.

De hát mit is csinálna mást? Ne engedje le a gyerekét a lakásból? Vagy menjen le vele, és fogja a kezét?

Minden, ami történik, iszonyúan törvényszerű, vagy ahogy mondtuk: egyenesen következik a lakótelepi életmódból.

Nem csak „Tertium non datur”, secundum sincs!

Vagy mégis .. .?

Hogy elképzelhető volna más is (és egészen biztosan van is más!), azt egy már-már hihetetlennek tűnő lakótelepi történettel illusztráljuk. Tizenéves fiatalemberek, mind tizenöt alatt, motoros galerit alkottak. A gépek: Babetta, Simson, kis Jawa, vagyis csupa olyan kismotor, amelyhez csak KRESZ-vizsga kell. Esténként idegtépő randalírozást csaptak a lakótelepen. Bőgették a motorokat, csikorgatták a gumikat, „csinálták a bulit”. A lakók eleinte csak morogtak, majd kiabálni kezdtek a gyerekekkel, de ezek edzett lakótelepi srácok voltak. A törvény sem segített: csend- háborítás nem történt, kilenc óra után mindig eltűnt a motoros brigád.

Az egyik első emeleti lakásban egy nyugdíjas néni lakott. Az ő ablaka alatt volt mindig a gyülekező, a motorok ott berregtek néha órákig, miközben a fiúk videojátékokról vagy a lányokról beszélgettek. A néni özvegyasszony volt, nyolcvan felé járó édesanyjával lakott együtt. Az egyik alkalommal, úgy fél kilenc felé kiment a gyerekekhez. Nem kiabált, nem veszekedett. Elmondta szépen, hogy az édesanyja

72