Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - IV. rész
Ha abból kellett volna a trafikosoknak meglenni, ami jövedelme az árusításból összecsöpögött, hát akkor éhen halt volna. Mégis, olyan kötelességszerűen tartotta nyitva a trafikot, ahogy jó óra nem hagyhat ki egy kettyenetet sem. Kétkerekű koleszával minden héten bement Battonyára, annyi árut hozott, amennyi az ülésládában elfért. De hozott az egyfilléres pipadohánytól a fillérért párját érő Honvéd cigarettát, a Balkán paklis dohányig mindent. Mirjámot, és különböző hosszú, rövid szivarokat. Pipaszurkálót nem árult. Hanem aszpirint. Naponta szaladt a gyerek aszpirinért. Nyolc fillér volt darabja. Az ajtón csöngő kolompolt, jött Rozi néni vagy Bözsi, a lányuk, „mi teccik?” — kérdezték. Ha aszpirint kértünk, a nagy skatulyából elővett egy szemet, úgy nyomta azon sáros, mocskos, izzadt kezünkbe. Ki kereste a tisztaságot? Vittük az aszpirint fájós fogra, fejre. Az arra váró azon melegében kapta be, orvosságát abban találva. Ugyan esküdtek fogfájás ellen némelyek a templomból lopott tömjénre, mások a félbe harapott fekete borsra, a gyufaszállal belökdelt vékony terpentinre. Nem volt patika, ahogy orvosa is csak a hívásra Kunágotáról átjáró Morvái Ödön. Hová is szaladozott volna a nép segedelemért. Vágott sebre ott volt a farkasalma, az ecetes szalonna, a Lysoform, a hipermangán, rándulásra az este lepisált agyag, körömfájásra a félig sült hagyma. Az volt a patika. A trafikosnét, rosszullátó létére, mindenki becsapta. Rég nem járó vaskrajcárost adtak a kezébe, nem gyanakodott, tette a többi közé, adta érte a kívánt portékát. Két Hunniát két fillérért. Árult aszpirint. Nyolc fillérbe került egy pasztilla, de a kevés pénzű, ha négy fillérrel küldött bennünket, Rozi néni félbeharapott pasztillával is szó nélkül szolgált. Árulta az államilag monopolizált tűzkövet. A gyújtószerszám örökös gondot okozott. Az állami tűzkőnél olcsóbban vesztegették a Romániából csempészettel. Falubeli „jegyes” emberek árulták a zacharinnal együtt. A templom oldalában terebélyesedő állandó piactéren szerdánként szaladt át a futó piac. A földön újságpapír, azokon kiterülközve a kínálat. Gomolyák, kis csomó túrók, kis szilke téjfölök, fél oldal szalonnák, dunsztosüvegbe sárgálló kácsazsírok, uborkamag, vetni való mákmag, borsó, tarkapaszuly, hordóskáposzta, száras kapor, söprűfü. Őszönként pirított tökmag, sülttök. Az egyetlen állandó csirke kofa ki sem nézett a térre. Akinek eladnivalója volt, megtalálta a kofát otthon. Akár éjjel fölkelt egy pár csirke átvételére. A pénz odavitte az eladót a tetthelyre. A disznó és marhakupecek sem házaltak. Vagyon Holdjaik szerint Tomonicskák tartoztak a csúcshoz. A parasztnábob 360 holdat tudott magáénak. Kilenc gyerekéből hat esztergályozta a földet. Amikor rájuk nyílott a szemem, már csak három lány nem élt otthon, a többiek, mint a család cselédei, szigorú rendtartás szerint húztak, vontak a hajnali harmatoktól a sötét éjszakák lezuhanásáig. Pénzt a nős családtag is annyit kapott a kezéhez, ha jártában-keltében érné valami baj, hát nagygazda fia létére fillér nélkül ne ácsorogjon, kolduljon. Azzal úgy el kellett számolnia, mint bakaújoncnak a gyufaszállal az őrmester előtt. A nős gyerekek foguk összeszorí- tásával viselték az atyai szigort, de a legényemberfélék kibirhatatlannak tartották. Azok lányoztak, bálázták, szerenádoztak, kocsmáztak, ha kicsi pénzmagra szert tehettek. Ruhájuk volt, vagyonukat nem csúfoló. De mit ér az, amikor a legényi mivolt bizsereg az ember gyerekében. Külön munkákra nem lehetett egy percük sem. Onnét kellett kikerüljön a zsebpénz, ahol dolgoztak. Ezért aztán kacsmartak, rajzoltak, azaz loptak. Búzát, kukoricát, dohányt. Mikor minek volt a szürete. A legválogatottabb furfanggal cselekedtek. A gazda is tudta, hová kell a zár. Ő is volt legény, az ő apja, a vagyonteremtő, hasonlóképp szigorkodott Károly ifjonti korában. Hét lakat csüngött a magtárajtón, mégis ki-kikerült 37
