Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - IV. rész
jelenlétében. Ha segíteni akart, lecsibázták. Vagy oldalt szóltak: tegnap hoztak egy vagonra való dudát, az fújjad! De a nótás korszakokban fönt sütött a műhely napja. Volt rendelés, munka. Termett a kenyér. Ám ennek az ellenkezője is gyakran beköszöntgélt. Aszály, jégverés. Látszatra a határt verte. Elverte az a műhelyek munkapadjait is. És a kedvet. A szerszámok nyöszörögtek, sírtak a javításra, átalakításra idelökdelt munkák pudvás fáiban. Nem nótázott a társulat. Ismerte a prasnya szólásban kifejezett könyörtelen törvényt: ha a paraszt nem szarik, az iparos nem öszik. Vasárnap délután ott volt a látványszámba menő önkéntes tűzoltók gyakorlata. Csíkos ruha, csíkos deréköv, réztrombita, sújtások, fényes simléderű szilvamérő sipkák. Tizenöt, húsz iparos együtt gurigatja a nyomóvezeték-tömlőt, szereli a lajtok szívóvezetékeit, járatja a csillogó kézihajtásos szivattyút. Hol aprólékos pontossággal, bokázva tekerik a slagot, hol átcsapnak gyorsszerelésre. A nézők jókat cihognak rajtuk. De tudják a hasznukat. A gaztetejűs világban, a pirosgyufás korszakban hamar tüzet fogott nyaranként a trágyadomb is. Ha tüzet jeleztek, akár a torony félrevert harangjával, akár szólánccal, az iparos tűzoltó, ha éppen evett, a száját is futás közben törölte inge ujjába. Rohant a szerelvényért, a tűzhöz. Tette a dolgát. A harctéri idegesség tört ki rajtuk. Estek neki az égő háznak. Testi épségüket nem féltették. Értéket mentettek. Nem vártak, nem is kaptak ebbéli futásaikért egy köszönő kalapemelést sem. Mentek, mint a pórázukról leeresztett vadászkutyák. Hozzátartozott iparosi önérzetükhöz. Önkéntes tűzoltók adták a báli rendészetet. Hogy a teremben ne dohányozzanak, ne randalírozzanak. Fullánk nélküli hatalmasok voltak. Eszközük: a tekintély. Jobb mozgású, értelmes, tanulatlan parasztlegényeket is maguk közé eresztettek a csíkos ruhákba. A Hal- laiak, az Urszolyok, a Lippai-gyerekek segédönkéntes tűzoltók lehettek. De voltak rá olyan büszkék, egész vasárnap délután abban a ruhában flangéroztak. Sétáltatták, táncoltatták a lányokat. Áru A mindennapi megélés portékái, a só, a petróleum, az egyszerűbb ruhák, szögek, drótok, festékek, edények a Hangya szövetkezet boltjában sorakoztak. A kisboltok a falu szélén virultak. Ők is a mindennapi ellátásban kínálták az árut. Kocsmás bolt a Hangyában működött, meg a Bürger úrnál a mi utcánkban. A kisboltok tőke híján hamar kiapadtak. A legprolibb kisboltos Varga János. Az újtelep oldalán működött. Hozómra is adott. Mire megöregedett, az üres bolt ásított rá. Sok szegény emberen segített. Két hold földje bánta. Az állam a monopóliummal vigyázta a trafikot. Anyagi tőke, kaució kellett hozzá. Bizalom is. Trafikdohányt az akkori kocsmák, boltok nem árulhattak. Különben nem lehetett nagy forgalmú a vállalkozás, mert abban a faluban olyan gyakorisággal termelték a dohányt, mint a kukoricát. Az 1700-as években, a Napóleoni háborúk idején azért telepítették, csalogatták ki a szegedi, csanyteleki, mezőkövesdi dohányosokat, hogy a kontinentális zárlat miatt megcsappant behozatalt ellensúlyozzák. A telepes dohánykertészek a volt lólegelőkön megtermelték a nagy levelű, fene erős, zsíros füstű, faggyús tapintású dohányt. A trafiknak látszatra nem sok létjogosultsága lehetett. A dohányzó, pipázó emberek többsége a szűzdohányt szívta. Ugyan a fináncok naponként riogatták őket, de nem nagyon ijedeztek. A vágott dohánnyal töltött strimfliszárat, kostökzacskót, odakínálták a fináncnak is: ne szégyöllje mán magát ez a dohány, hogy finánc nem látta! Töltsön rá az úr, ha kedveli! Azt a fináncok is tudták, hogy nyomtató lónak sem kötik be a száját. Trafikot inkább az iparosok, a tanítók szívtak. A gyöngébb egészségű kocadohányosok. 36
