Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - IV. rész
— Na, hiszen maga beszél? — hiszen maga bolti kenyeret eszik! El is hallgatott. Annyit már tudott az írnok a falu gusztusáról, hogy itt annak, aki bolti kenyeret eszik, sokáig nem lesz igaza, ha szentül kukorékol, akkor sem. Milyen dombiratosi észjárásból következett ez? Talán abból, aki boltit eszik, az nem idevalósi. Aki nem idevalósi, az gyütt-mönt. A gyütt-mönt az gyanús, a gyanús pedig mi közöttünk ne akarjon igazságot osztani! Persze, az is lehet, a kenyér körül kialakult mélységes mély néphiedelem valamelyik áthághatatlannak tűnő törvénye sértődött volna meg, ha a saját termésű búzát nem maguk teszik kenyérré. Istentelen sok íratlan parancs kormányozta még az én gyerekkoromban is a kenyér sérthetetlenségét. A lisztnek nem volt akkora böcsülete, mint a megmunkált kenyérnek. A leesett kenyeret nem szabad otthagyni. Megpuszilva megenni. Az evéskor megmaradt kenyeret a gyerek se dobhatta el. Ha úton jártunkban-keltünkben terhűnkre is volt a kenyér, azt gelebbe tenni, hazavinni. Eldobni nagyobb véteknek számított, mint a fecske fészkét leverni. Simon pék meghalhatott volna a hideg kemence szája előtti bedobó állásban éhen, ha azt várja, hogy a dombiratosiak tőle hordják a mindennapi betévőt. Nem halt éhen. Harmados kukoricát kapált, cirkot egyelt, répát szedett, aratott. Megélt, mint a többi szegényember. Látszatra belesimult a magaszőrűek környezetébe. Ha idekerget a sors egy cukrászmestert, hogy éljen a szakmájából, hát az is előre elkaparhatja magát a kupái út árkába. Itt az Anna-napi búcsúkor volt keletje a fagylaltnak, a kakascukomak, a nyalókának. Aztán csak a bolti apró cukrokon élt a gyereknép, ha hozzájutott. Cukrász a tájék nagyobb településein merte csak kidugni a siltet. Medgyesen, Kovácsházán. Ott se valami vastagon tollasodtak meg. Pedig a medgyesi Hoffman kavarin- tott olyan fagylaltot, az után még a csabaiak is megnyalták az ujjúkat. Abból is látszott, hogy két szelíd fia meg három szép lánya is tologatta a csöngés fagylaltos kocsit szombaton s vasárnap is az utcákon lé-föl. Dombiratoson csak nagy ünnepeken sütöttek az asszonyok kalácsot. Fonatosat. Túrós, meggyes, almás lepényeket, túrós, káposztás, tökös réteseket, diós, mákos tekercseket. Ez karácsony, húsvét, búcsú tája. Bottal élt ilyekor minden kutya. A cukrászkészítményeknek azonban akkor sem volt kelendőségük. Lakodalmakra az asszonyok raktak hatemeletes tortákat. Rumosakat, diósakat. De alighanem a szobafestő is beadta volna az ipart. Mindenki tudott meszelni. A módosabb családoknál divatos tiszta szobák piktorlásához itt voltak az ügyes kezű pingáló asszonyok. Azoknak nem kellett ipar. Rakták a sablont szemmértékre. Több színhez is kész volt a gusztusuk. Mesterek rangsora A borbélyok, a falusi ipari társadalom létrájának a legalsó fokán kucorogtak. Iparosok? Borotválkozni mindenki tud! Koszkaparók! Újra nő a szőr. A maradandót teremtő iparosokhoz képest ők voltak a poszogó bogarak. Ha egy-egy ambíciózusabb mester üzletet nyitott, tükrökkel, forgószékkel, az nem sokáig műhelyeit. A parasztember egy héten egyszer borotválkozott. Szombaton délután. A határba már nem mennek ki ebéd után. De az istállók, udvarok, ólak, kazlak környéke ilyenkor rakódott össze. Még a borbélyhoz is elmenni, az már nem fért az időbe. Ahhoz az egész héten hurcolt inget le kellene verni, másik bakancsba lépni. Maradt a harmadik út. Járjon a borbély a házhoz. Hetenként egyszer, kétszer, háromszor, kinek hogy bírta a zsebe, hogy tartotta úri passziója, hogy kívánta bőre. A jó borbélymester mindig úton volt a kis pamaccsal, szerszámjával. Házró^házra járt. Ha közbejött valami borotválkozási muszáj, mentek hozzá. Halálesetkor nem számított, 30
