Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Egyedül vallhatok színt: Balogh Edgárral beszélget Zöldi László

Vajon a búcsúzó nemzedék nevében, amelynek tagjai közül nagyon sokan már nem is élnek, mint mondanál a mai magyar fiataloknak? Nemcsak Romániában, hanem Magyarországon is.

Balogh Edgár: — Ha én egy szóba foglalnám azt, amit mondani akarok, akkor az túl általános, éppen ezért semmitmondó volna. Én azonban mély tartalommal értem. Ez a szó az összefogás. Az összefogásra gondolva, a magyar életen belül az én meghalt hőseimre gondolva, eszembe jut Schönherz Zoltán. Szlovákiában egy Duna fölötti dombon, a Vörös Barátság Ifjúmunkás Egyesület színielőadását és sportmutatványait tárgyaltam meg vele. Mint ahogy eszembe jut, másik végletben Nagy Jenő, az én dési tisztiiskolás alezredesem 1941-ben. Aki fölfigyelt az én akkori Magyar Nemzetbeli tájékozódottságomra, és egy esős napon az én tiszti iskolában mondott előadásomat a be nem vált moszkvai német támadásról megtoldotta a saját, akkor szokatlan bemondásaival. 187 erdélyi hadapród-őrmester és zászlósjelölt előtt a németek előre látható vereségét mutatta fel. Nekem Schönherz Zoltán és Nagy Jenő egyet jelent Józsa Bélával, aki a Horthy-rendszer áldozata lett. Vagy Szabó Árpáddal, a Magyar Dolgozók Szövetsége lapjának, az erdélyi Magyar Szónak a szerkesztőjével, akit a Sziguranca ölt meg. Vagy Kovács Katona Jenővel, aki 1944-ben részt vett az ellenállási mozgalomban és a Gestapo hurcolta el. És még sorolhatnám azokat, akik ha nem is erőszakos halállal haltak meg, de ebben a küzdelemben sorra idő előtt végezték, talán épp a túlhalmozott munka következtében. Akárhányra gondolok, akiknek a nevében és akiknek az örökségeként én ma szólok, mindig csak ugyanaz jut eszembe: ennek a nemzedéknek az örökségét át kell adni.

Dadai cigányház, 1964

10