Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Anóka Eszter: 'Ketten egyedül egy szigeten': elbeszélés
tünk, azazhogy külön osztályt képeztek belőlünk. Adrienne tanárnő Subinak: A toaletted otthon kell elvégezned! Subi ugyanis órák alatt mindig fésülködött zsebtükre előtt. Akkor ezen nem röhögtünk. Hányszor nem röhögtünk, amikor kellett volna? Ezért is nem bírtunk most magunkkal. Kimenőnk vasárnap délután volt kettőtől nyolcig, messzi pesti proli- és szegénynegyedekbe villamosoztunk ilyenkor, harmincöt fillér volt egy négyszeri átszállásra jogosító gyerekjegy, haza, otthonunkba: szoba-konyha, sparhelt, poloska, és aztán este haza, a gyermekotthonba. Jó nevelést kaptunk! Nyolcadikos korunkban el kellett járnunk a Kapás utcai tánciskolába, később a Toldy gimnáziumba. Egymással roptuk, fiúkat a közelünkbe se engedtek. A szebbje, az ügyesebbje néha a tánctanárral. Subi nagyon ügyes táncos volt. Szépen járta. Siklott, hajolt, mint egy kígyó. Kínszenvedés volt kettes sorokban végigvonulni az utcákon a vezénylésre: bal, bal, bal-jobb-bal, sötét alapszínű kockás flanellblúzban, sötétkék szoknyában, fekete fűzős cipőben. A tánctanár, Varjasi Rezső, meghajlással kért föl minket és kézcsókkal köszönte meg a táncot, amikor visszakísért minket a körbe, ez benne volt a fizetésében. Sasszé jobbra, sasszé balra, a zongorista énekelte: Jaj, de csúszik ez a banánhéj, együtt csúszunk rajta babám s én, és mi még életünkben nem láttunk banánt, meg azt, hogy Ó, ó egy kis csók, nem nagy dolog ezt te is jól tudod. Khm. Már a szótól is fülig pirultunk. A Zrínyi Miklós Fiúotthon volt a testvérotthonunk. Testvéreink persze nem ott voltak, hanem szerte az országban. Húgom például Bicskén, később Kecskeméten. Rendeztek egyszer egy közös május ünnepet nálunk, a Szabadsághegyen. Kettes sorban mentünk föl, rajonként álltunk a réten, a rajon belül őrsönként, zászlófelvonás, karének, szavalat, néptánc, sportverseny. Inci néni, igazgatónk, elszántan atletizáltatott minket. Minden este egy nagy kör a Városmajor körül. Tiszta férfiúság, mondhatni. Aztán körjátékokat játszottunk, Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak, vihogások, pirulások, lány lányt, fiú fiút választ, aztán a fiúk égő füllel elsom- fordálnak lassacskán, s mi ott állunk magunk. Az egyik lány valamilyen csöppekkel elállította erre a napra a tisztulását, nem is láttuk egész nap, csak zászlófelvonáskor meg zászlólevonáskor. Tehette, szabad volt neki minden, anyja volt az egészségügyi nővér az intézetben, ő ette meg a piskótánkat meg almánkat, ha lázban feküdtünk a betegszobában. Bayer Éva fogkefével csinálta. Minden reggel kipotyogott takarói közül ágyazás közben. A fránya fogkeféje! Később kimenőkön otthoni fiúkkal, négy-öt fiú meg ő, ezt nagyon szerette, annyira, hogy később ki is maradt az intézetből, de el-eljött látogatóba, ragyogott a szeme, izzott körülötte a levegő. Néhányan a kezükkel. Ezt mindig jól lehetett tapasztalni, a vaságy ütemes mozgása, ugye, a nyiszogása. Kasza Gizi Kátay Katival. Néhányan egyáltalán nem csinálták: Kisszalay Judith, Nagy Judit, Hódsági Zsuzsa, Ács Marietta, de ők nem is voltak igazi intézetisek, ők kisasszonyok voltak, azért kerültek be átmenetileg, mert apáik politikai okokból éppen börtönben ültek, s akkoriban már szabadulgattak is ki. Ezek egy klikket alkottak, ezek mielőtt idekerültek, vívtak, korcsolyáztak, zsúrra jártak, németül meg franciául tanultak. Az inkább módja, mint származása miatt hozzájuk csapódott Ács Marietta szülei házat építettek a Balaton mellett, megmutatta a fényképét: szép nagy ház, még nem volt bepucolva, de már rajta a tábla: NŐI FODRÁSZ. Ezek csak egymással foglalkoztak, mindenki mást levegőnek néztek, a nevelőnők megkülönböztetett figyelemmel bántak velük, keresztnevükön szólították őket. Ezek szépek voltak és épek, s az előbbi talán éppen az utóbbiból folyt, és az a három nagyfiú az iskolából, a Hosszú, a Csüngi meg az Ölasz miattuk támasztotta a lányiskola bejárata előtti védőkorlátot reggelenként, kockáztatva, hogy elkésnek a fiúiskolából és intőt kapnak, még ha megjegyzéseik közbe nekünk, mulya, szegény népeknek is be-beszúrtak egy-egy idétlenséget, amit aztán hetekig csócsáltunk. Weber Judith hozzájuk húzott, azzal kezdte, hogy vezetéknevét ékezet nélkül kezdte írni s keresztnevét hával a végén, mint Kisszalay. Pedig nem tartozott közéjük, nemcsak mert ő is szegény volt s állami gondozott, hanem azért se, mert zsidó volt, az egyetlen a csoportban, ezek meg színmagyarok, vérmagyarok. Nem is vették be 7
