Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Anóka Eszter: 'Ketten egyedül egy szigeten': elbeszélés
maguk közé őt, de ez Weber Judithot mintha nem is érdekelte volna, mintha kielégítette volna őt, hogy hagyják maguk körül sürgölődni. Mellesleg szólván: mi nem zsidóztunk. Volt nekünk éppen elég más bajunk. De Kissza- lay Judithék igenis zsidóztak, és Weber Judith, ha Kisszalayék leereszkedtek odáig, hogy ezzel kínozzák ama ritka percekben, amikor felügyelet nélkül azt csináltunk, amit akartunk és lehetett, tagadta, hogy zsidó, egy Weber nevű osztrák zeneszerzőre hivatkozott mint ősére, akiről mi még csak nem is hallottunk, de Kisszalayék igenis hallottak, tehát az igaznak bizonyult, hogy létezett egy ilyen nevű osztrák zeneszerző valamikor. Volt hát ebben a Weber Judithban valami sorsától és sorsunktól elfele irányuló akarat, többlet, másság, de hogy jófelé törekedett-e? így lehetett csak boldogulnia? Nekünk ez idegen tempó volt. Mi végső soron a balekságig becsületesek, tisztességesek voltunk. Mint Subi, Weber Judith is nyalizott és árulkodott. De őt Klári néni — talán zsidó volta miatt — ennek ellenére, ha fel is használta, elvetette és — szemmel láthatóan — megvetette. Inci néninek kellett az intézetbe jönnie, hogy eljöjjön Weber Judith ideje. Inci néni őt meg Kasza Gizit nagyon szerette. Fogalma sem volt róluk. Csak aminek játszották magukat, annak el is hitte őket. Azt gondolta, az az esténkénti három-négy kilométer futás megteszi a magáét és kész. Vénlány volt, csakúgy, mint Klári néni; egy katholikus vénlány meg egy kommunista vénlány, mindkettő a harmincas éveit taposta. Sári néni is vénlány volt, de vagy tíz évvel öregebb. Tarka selyemsálakat kötött a nyakába. Amikor első közös szilenciumunkon helyesírási gyakorlatként lediktálta: Hervad már ligetünk, díszei hullanak, a kuncogást a rózsás labirynthnál hangos nevetés váltotta fel s ez fertelmes röhögésbe csapott át a balzsamos illatoknál, s a zephyr végképp betett nekünk, de neki is. Sári néni, szegény, nem értette, mi lehet velünk, mi ez a nagy röhögés. Sári néni, szegény, szintén megsimogatta fejünket néha, mint Lúcsia néni, de az ő keze alól kihúztuk fejünket. Sári néni ugyanis sajnált minket. S ez messziről bűzlött róla, mint Ólevendula kölnije is. Mi nem sajnáltuk őt. Úgy vitte el a tüdőgyulladás a vécé előteréből nyíló kamrácskájában, hogy hosszas betegeskedése idején csak az egy Sztanya Teri szíve esett meg rajta, csak az egy Sztanya Teri járt be hozzá borogatni a homlokát, felrázni párnáját, és amikor az igazgatónővel, Inci nénivel üzent értünk, hogy látni kíván minket, akkor is csak az utolsó percben, halála előtt tudtuk rászánni magunkat vagy négyen, hogy meglátogassuk. De még ez az érthetetlen s végtelen jóságú Sztanya Teri se tudott Sári néni utolsó kérdésére válaszolni, hogy ugye azért szerettek engem egy kicsit, mert ez a kérdés, ez a kérdés a mi világunkban . ..! Honnan tudtuk volna, mi az, mit tesz az, szeretni? Se ő, se mi nem voltunk e világról s e világra valók, csak hát különbözőképpen nem. Minket a világ kitaszított, ő meg kivonta magát belőle. Föléje emelkedett. ’Ketten egyedül egy szigeten’! Az az áldott, felszabadító, görcsös, fullasztó, abbahagyhatatlan, részegítő röhögés! Oroszlánszag van, rontott be aznap is Klári néni a szilenciumra és feltépte az ablakokat. Vigyázzban álltunk egyszál ruhában, míg ömlött, ömlött be január nyirkos hidege. De ez nem volt baj nekünk, hogy fáztunk, ezt fel se vettük, elment a többivel. Tanulás alatt Klári néni fel-alá járt a hátunk mögött. Ez baj volt, ezt nem szerettük: nem lehetett tanulni tőle, s ha felkérdezte a leckét, csak makogtunk, s jött a pofon. Szünetben a hetesek felhozták az uzsonnát: csupasz fatálcán harmincnégy szelet üres kenyeret. Klári néni szótlan megvetéssel és mélyülő önelégültséggel figyelte, mint marakodunk a tálca fölött a sarkokért, a vastagabb szeletekért. Aztán elvonult az ő uzsonnájára, s valahogy elmaradt. Mi ezt azonnal megéreztük, hogy meglazult az idő, óra nélkül is, mintha kihulltunk volna az időből, hogy a napirend megbomlott. Fogócskáztunk, papírgalacsinokkal dobálóztunk. Egy-két tintásüveg felborult, egy lámpát levertünk, egy ablakot betörtünk, isten tudja, hogyan. Erre jött Klári néni vissza s éktelen dühbe gurult. Persze felnyalatta velünk a tintát s feltakaríttatott, s megint vigyázzba álltunk, mert nem mondtuk meg, kik a tettesek, s Klári néni ezt a büntetést szerette a legjobban. Nemcsak azért nem mondtuk meg, kik a tettesek, mert a felfordulásban nem is figyeltünk erre, hanem mert úgy is éreztük, hogy mi mindannyian voltunk egyként a tettesek, mert játszottunk, mert elszabadultunk. Klári 8
