Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Horpácsi Sándor: Duba Gyula: A macska fél az üvegtől: [könyvismertetés]
ban arról ír, hogy „a vers értelmezési lehetősége végtelen”, s ez legalábbis furcsa állítás (150. 1.). Az első Dózsa-drámával kapcsolatban arról olvashatunk, hogy „nem a különösség esztétikája uralja a drámát, hanem a megszokottságé, a természetességé”. Mármost vagy közismert filozófiai-esztétikai jelentésében szerepel itt a különösség, s akkor helytelenül, vagy más értelemben, de akkor azt magyarázni kellene. S meg kell jegyeznem azt is, mert álszemérem volna elhallgatni, hogy a Bártólг-verssel foglalkozó elemzésemet, illetve annak egyik állítását a szerző alaposan félreérti, s jóindulatúan lemosolyogja, egy másik, a Bartók- és a Kodály-verset összevető elemzésemre pedig nem hivatkozik, pedig gondolatmenete rokon az enyémével (megjelent a Tiszatáj 1982/11. számában). De ne legyünk igazságtalanok, hiszen az első monográfiát megírni valakiről mindig sokkal nagyobb erőfeszítést igényel, mint az ötödiket vagy a hatodikat. S Illyés Gyula életműve nemcsak a századot átívelő teremtő energiáival lenyűgöző, nemcsak sokműfajúságával, hanem problémagazdagságával is. Végül is Izsák József a szövegek iránti hűséggel, a lehetséges olvasat kibontásával közeledik ehhez az életműhöz. Maga is tudja, hogy munkája csak egyik kezdő lépése az Ily- lyés-kutatásoknak. Ez a kezdő lépés azonban mindjárt hatalmas és termékeny lépés. Számos ponton kényszerít a továbbgondolásra, a kiegészítésre vagy a vitatkozásra. Nem kétséges, hogy a szerző az Illyés-életmű bűvöletében töltött el — e munkát Írva — legalább egy évtizedet, s a tárgya iránti szeretet és alázat magyarázza azokat a túlzó felsőfokokat is, amelyek a befejezéshez közeledve egyre gyakoribbá válnak, s amelyek, úgy vélem, feleslegesek. Illyés rangjáról a halála utáni megrendültségben is csak tárgyszerűen szabad szólani, s azzal a tudattal, hogy ami nekünk, idősebbeknek axiómaszerű igazság, azt a mai fiatalok számára bizonyítani, értelmezni kell, hogy számukra valóvá válhasson az igazság. Vas у Géza Duba Gyula: A macska fél az üvegtől Nem hiszem, hogy túlságosan megfogadják a tanácsomat, mégis megkockáztatom. Aki meg akar ismerkedni Duba Gyulával, a csehszlovákiai magyar irodalommal, a kisebbségi léttel, nemzetiségi sorssal, az előbb a szerző Látni a célt című tanulmánykötetét vegye kézbe. Nemcsak azért tanulságos olvasmány ez, mert nyomon követhetjük benne Duba Gyula, a gondolkodó, irodalomszervező és esztéta feljődését, azt a folyamatot, ahogyan az empirikus tapasztalatokból, élményekből fokozottan kikristályosodik, tudatosodik a felismerés, majd a törvényszerűség; hanem mert lemérhető benne — igaz szubjektív szemszögből — a csehszlovákiai magyar irodalom addig megtett útja is. Ám akit jobban leköt a néprajzi, szociográfiai nézőpont, annak a Vajúdó parasztvilág cimű kötetet ajánlom. Hogyan is nézett ki századunk közepén egy gömöri, felvidéki parasztporta? Milyen szerszámok, jószágok voltak benne? Milyen volt az ott élő parsztok ét- és életrendje, értékrendje? Duba Gyula már-már a tudós precizitásával, mégis éléményszerűen írja le mindezt. Tehette, hiszen benne élt, belőle vétetett. A minta és az ihlető példa nyilvánvalóan Veres Péter volt, aki híressé vált „sültrealizmus” tételével éppen a dokumentálást, az elmúlóváltozó életforma leltárszerű megörökítését szorgalmazta. A dolog sajátos paradoxona azonban éppen az, hogy a csehszlovákiai írótársadalom és irodalom 1945, illetve a háború, a ki- és áttelepítések miatti sokk utáni ocsúdás után — Veres Péterék ismerete és példája nélkül is — csak ezt az utat járhatta. Az empiriától a botladozó, sokszor bizony göcsörtös, dadogó megfogalmazástól (amelyet jól lát és a mércét magasra emelve élesen birál Duba is az említett tanulmánykötetében) a dilettantizmuson át az európai szintű igényességig. Duba esetében tehát nyomatékosan kell szólni előbb az osztály-meghatározottságáról, amely Veres Péter, Illyés Gyula, Sinka István, Szabó Pál sorstársává tette, azaz le kellett dolgoznia azt a hátrányt, terhet, amelyet ez az eredet jelent az értelmiségivé válásban. Duba Gyula jó írói (és értelmiségi) ösztönnel értelmezi a feladatát. Mituán elkészült a leltárral, azaz mintegy bemérte magának azt a pontot, ahonnan elrugaszkodhat (s ahová mindig vissza is térhet erőt, ihletet, élményt gyűjteni) tapogatózva, köreit egyre tágitva és tudatosítva hódította meg a különböző irodalmi műfajokat. Az ötödik ikszen túl már fölényes biztonsággal írja le ezt az indulást egyik tanulmányában (Az első közlésem). Szerencsés alkat Duba, mert korán megmutatkozik ironizáló-szatirizáló hajlama is, azaz távolságot tud tartani az írói én és az ábrázolt tárgy között. Novellái feszesek, gondolatgazdagok, mégis — különösen a korai írásaiban — mindig érezhető bennük egy kis romantizáló, lirizáló íz is. Figyelme mindenkor az emberi kapcsolatokra, a két nem és lélek leküzdendő, de teljesen soha le nem küzdhető távolságára koncentrál. Hősei (többnyire a férfiak) a vidékről a városba került, sodródott értelmiségiek, akik igazán sem a helyüket, sem a társukat nem tudják megtalálni, mert tele vannak félig tudatosított és be nem 86
