Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Vekerdi László: Kelet-európai írástudók és nemzeti-nemzetiségi törekvések: tűnődések Gáll Ernő könyvéről

öltik magukra az eszmények, az értékek alakját. Ebben az artikuláló tevékenységben jelölhetjük meg az »ébresztők« történelmi érdemét, s ugyanezért a teljesítményért illeti elismerés azokat az írástudókat, akik tételesen kifejtették a munkásmozgalom és az elnyomott nemzetek érdekszövetségét, célkitűzéseik interferenciáját, s erőik egyesítésének parancsoló szükségességét.”

Ezt a tömör összegzést fejti ki, illetve egészíti ki jellegzetes gállernői „naprakészséggel” és világméretekben a következő esszé, „Küldetés” és szakszerűség címmel. Ez a Thomas Kuhntól és Kari Poppertől a franfurti iskola kacskaringóin és Lukács Györgyön át Che Guevaráig és Edgar Morinig terjedő hivatkozásoktól terhes tanulmány túlságosan gazdag és szerteágazó ahhoz, hogy érdemben — és főleg érdeméhez méltóan — írjunk róla: itt inkább csak arra a realitásokkal számoló józanságra szeretnénk figyelmeztetni, ahogyan Gáli Ernő szigorú kritikával (s nem egyszer önkritikával) pásztázza a közelmúlt s a jelen kizárólagosságot követelő irányzatait és mozgalmait, akár a (valódi vagy csupán karrierizmusból tettetett) „küldetésnek”, akár a „szakképzettségnek” igényelték ezek a kizárólagosságot. De elhivatottság és szakértelem egymást kiegészítő és folyton korrigáló dinamikájának felvázolásán túl demonstrál ez a tanulmány még valamit, valami még sokkal fontosabbat: megmutatja mindenféle kizárólagosság eszeveszettségét, embertelenségét, s végső soron eredménytelenségét. S ha ama egymást korrigáló dinamika nevezhető is ma még sok tekintetben utópiának, a kizárólagosság kártevései világunk szomorú mindennapi tapasztalataihoz tartoznak. Tájaink (többnyire utópisztikus) közelítő törekvései egyebek közt épp ezért is igényelnek (igényelnének) fokozott figyelmet: bennük a kizárólagosságot kizáró, a különbözés jogát elismerő és megkövetelő humánum tör felszínre s fogalmazódik meg. Ebben az összefüggésben idézi itt újra Gáli Ernő az ébresztőket s utódaikat, Ion Ghica-tól és Balcescutól Mocsáry Lajoson, George Barifiu-n, Josif Vulcan-on, Koós Ferencen, Veress Sándoron keresztül Ady Endréig, Jászi Oszkárig, a Sarló-ig, Németh Lászlóig, és ebben a szellemben hivatkozik Nicolae Titulescu elképzelésére a határok spiritualizálásáról. S hozzáfűz egy nagyon jelentős zárójelet: „(Az a politika, amely 1945 után Gróza Péter nevéhez kapcsolódik, az első gyakorlati lépéseket is megtette e sokak számára utópikumot jelentő felfogás megvalósításához.)”

Két függelék-esszé, az egyik Constantin Dobrogeanu-Gherea paradigmatikus életpályáikról, a másik Lukács György,, megélt gondolkodásá”-ról újból egy-egy részlet kinagyításával illusztrálja az elemzéseket. A recenzió szempontjából fokozza az esszék érdekességét, hogy láthatóan mindkét gondolkozó igen erősen hatott Gáli Ernőre. A cári Oroszország „nihilista” gyűjtőnévvel jelölt köreiben nevelődött Gherea később „szembenéz ifjúkori illúzióival, felismeri, hogy a tengernyi áldozattal járó mozgalom utópiának bizonyult. Ez a kritikai önreflexió nem hatálytalanítja azonban tudatában a mozgalom tagjait sarkalló ethosz értékét.” A román szocialista mozgalom elméleti megalapozójaként épp ez az etika késztette Ghereát a kizárólagosságokat elutasító toleranciára, amely a korabeli román irodalom nagyjaival való találkozásán keresztül azután a román kultúra mélységes megbecsülésére, a marxizmus és népiség összeegyeztetésére vezetett. Sok tekintetben épp ellentétes volt Lukács György pályája, akinél Gáli, a nagy szellemi teljesítménynek kijáró elismerés mellett, híven regisztrálja „az elfogult, türelmetlen szemlélet és magatartás” jeleit és következményeit. Félre ne értsük: nem bírálja vagy épp hibáztatja a nagy marxistát, illetve nem Lukácsot bírálja. Gáli azt mutatja meg, hogy „milyen erős volt Lukácsban és a vele rokon mentalitású írástudókban munkáló igény a mindent átfogó intézménnyel és hierarchiájával való azonosulásra, milyen nagy szükségük volt továbbra is a — gyakran a tényekkel ütköző — abszolút bizonyosságra, amely a nyugtalanító kritika helyett a totális elkötelezettség szilárd tartását és nyugalmát kínálta.” A Lukács György pályáját végigkísérő önértelmezések és önbírálatok nagy jelentősége éppen ez, mert így ezekben „nem csupán az ő eszmei-mozgalmi odisszeái, nemcsak az általa megszemélyesített csoport viszontagságai tükröződnek, hanem az egész kor és a megfelelő struktúrák is kifejezést nyernek...”

82