Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Vekerdi László: Kelet-európai írástudók és nemzeti-nemzetiségi törekvések: tűnődések Gáll Ernő könyvéről

tértésben. A társadalmi alakulatok „etnicizálódása” azonban bonyolult, nehezen áttekinthető jelenség, s bár nyilvánvaló, „hogy az osztálytársadalmakban nem létezhetnek a társadalmi viszonyoktól elszigetelt etnikai viszonyok”, az etnikum szívós adottság, és „a szimbiózison belül mindig a társadalmi tényezők változnak meg gyorsabban. Ilyenképp az etnikum több, egymást követő társadalmi-gazdasági formációt is túlélhet.” A kultúrák bizonyos állandósult típusai meglepően tartósaknak bizonyultak, és épp ezeket tekinti Gáli Ernő az „etnikai sajátosságok” hordozóinak. Nagyon lényeges pont ez, s nemcsak azért, mert eleve útját állja bármiféle biológiai és „fajelméleti” értelmezésnek. Legalább ennyire lényeges azért is, mert így nyomban és természetesen az őt megillető jelentőséghez jut az etnikai együvétartozás kialakításában és tudatosításában a nyelv. Gáli Ernő Bromlej-jel egyetértésben mindenekelőtt azt emeli ki, „hogy a kommunikáció, a sajátosságokat közvetítő-megtartó és a hatékony együttes tevékenységet lehetővé tevő információk cseréje főként a nyelv révén valósul meg. Ezzel együtt a nyelv jelfunkciót is teljesít: szimbolizálja a beszélők együvétartozását egy adott nemzeti-nemzetiségi csoport keretei között.” Talán épp ez a nyelv által generált és fenntartott etnikai azonosságtudat az az alapfogalom, amelyre Gáli Ernő új kulturális etnológiája fölépül? Az írástudók szerepe a nemzetinemzetiségi ébresztésben Európa ezen tájain mindenesetre nagyon jól megérthető ebből a perspektívából.

A nyelv nemzetépítő és nemzetfenntartó jelentőségét tájaink irodalomtörténészei természetesen mindig is tudták és hangsúlyozták; Gáli Ernő azonban másként, a történeti szociológia és a mentalitástörténet felől közelít a kérdéshez, s a ma divatos centrum-periféria elméleteket évtizedekkel megelőző s előrevetitő Constantin Dobrogeanu-Gherea nyomán elsősorban azt vizsgálja, hogy az Európa ezen gazdaságilag és társadalmilag elmaradott részén kialakult soknemzetiségű birodalmakban az etnikai határok és az államhatárok radikális eltérése miként involvált a nyugatitól merőben különböző, másféle nemzettévá- lást. Ez a két különböző tényező, a „megkésett társadalomfejlődés” és az „államhatárokkal ütköző etnikai határok” problematikája többnyire persze eddig is szerepelt a tájaink történelmét és nyomorúságait értelmező magyarázatokban, legutóbb például Bojtár Endre figyelemre méltó £7enúz£-tanulmányában. Gáli Ernő azonban a két tényező bonyolult összjátékára figyel, és az összjátékból kibontakozó és koronként változó tartalommal telítődő nemzetformáló-nemzetnevelő „értelmiségi szerep” kidolgozására helyezi a hangsúlyt. Megmutatja, hogy gazdaságilag és politikailag erős polgárság hiányában kevert etnikumú és soknyelvű tájainkon miként vált szükségképpen a polgárosodó nemességből és a feltörekvő parasztságból verbuválódó értelmiség egyszerre a társadalmi haladás és a nemzeti törekvések hordozójává, s ez a szervesen egybeforrt kettős szerep a „kultúrnemzet” megteremtésével miként tette lehetővé, sőt szükségszerűvé a nemzettéválást jóval a Nyugaton tipikus „államnemzet” létrejöttének reális lehetősége előtt. Ebben a kultúrára építő társadalom- és nemzetfejlődésben nyilvánvalóan és természetesen jutott centrális szerep a nemzeti kultúra közegének és eszközének, az anyanyelvnek. Gáli Ernő növekvő érzékenységgel és együttérzéssel regisztrálja az irodalom nyugatitól eltérő, szükségképpen közösségi-politikai feladatokat vállaló funkcióját tájainkon; újabb tanulmányait egyebek közt épp ez az együttérző érzékenység tünteti ki. De látja jól Gáli Ernő az értelmiségi feladatvállalásban vagy mondjuk talán „túlvállalásban” rejlő veszélyeket is: a „kultúrnemzet” abszolutizálása és összetévesztése a gazdaságilag és társadalmilag megalapozott „államnemzettel” rendszerint a saját etnikum mások rovására történő múlt- és jelenidejű fölértékelésére vezetett, és valóságos „mini-imperialista” nacionalizmusok forrása lett. „Nyugaton — összegezte ezt a fejlődést túlságosan is tömören Bojtár Endre — a polgári nemzetállam szüli a nemzeti tudatot, s kíséri ezért a »büszke vagyok« érzése, nálunk a polgári nemzetállam hiánya, s kíséri az »irigy vagyok« érzése, amiből logikusan következik azután az önáltatás, a nemzeti karakter feldicsérése.” Gáli Ernő kéttényezős nemzetfejlődés modellje sokkal finomabb elemzést tesz lehetővé. Látja ő is jól az „irigy vagyok” hatását és kínzó jelenlétét, ám ezt egyáltalában nem tekinti se állandónak se végzetszerűnek. A polgári nemzetállam hiányát egy feladataival és lehetőségeivel tisztában lévő

79