Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Vekerdi László: Kelet-európai írástudók és nemzeti-nemzetiségi törekvések: tűnődések Gáll Ernő könyvéről

értelmiség a 18. század végén s a 19. század első felében kompenzálni tudta: a felvilágosodás nagy humanisztikus eszméit magába olvasztó kultúmemzet-fogalma hatásosan egyengette az utat a gazdasági és társadalmi elmaradottság legyőzéséhez, végső fokon a polgári nemzetállam kialakulásához anélkül, hogy ehhez föltétlenül másokra kellett volna acsar- kodnia. Gáli példái: az „Erdélyi triász”, a budai román, szlovák és szlovén nyelvű könyv- nyomtatás, a brassói két román újság erős hatása a fejedelemségekben, az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság a románság történetére is kitekintő programja kellően demonstrálják, hogy „a felvilágosodás térhódítása tájainkon a kölcsönös megértés és a tolerancia számos megnyilvánulását is kiváltotta”.

Dehát mi történt akkor, hol tévesztettek az „ébresztők” utat, hogyan jöhetett létre a Bojtár-jellemezte mentalitás? Gáli Ernő határozottan (tán túlságosan is határozottan?) a „nemzeti” tudományok művelőire, illetve műkedvelőire mutat: köztük kell keresnünk azokat, „akik búvárkodásaikat és azok következtetéseit gátlástalanul, az objektív történelmi igazságra való tekintet nélkül pusztán csoportjuk eszközeként hasznosították”. Ők „a politikai nyomorúság szellemi előidézői”, elsősorban ők a felelősek érte, hogy „nem csupán a társadalmi szerkezet, hanem a társadalmi jellem is torzulásokat szenvedett”. Ámde mindez — ismételjük meg — nem volt szükségszerű; Gáli Ernő a tanulmányhoz Függelék-ként csatolt három esettanulmányban (A Horea-felkelés és az értelmiség, A nemzeti egység eszméje Nicolae Bálcescunál, A Supplex Libellustól a Memorandum-perig) egyebek közt meggyőzően demonstrálja ezt is, szenvedélyesen nyomozva, hogy a Népek Tavasza miért nem hozta el az ébresztők „közös arcvonalát” a közös elnyomás ellen, s hogyan következett be közöttük — máig tartó hatással — tragikus szakadás.

Ez a három esettanulmány különben nép és értelmiség viszonyának elemzésével átvezet a kötet következő kulcstanulmányához, a „Szabadon lebegő” vagy gyökeret eresztő értelmi- ség?-hez. A bonyolult felépítésű és rengeteg adatot görgető írás Mannheim „szabadon lebegő” értelmiségének különféle értelmezéseiből indul ki, s Joseph Gabel „hungaro- marxista” interpretációjához csatlakozva vázolja, hogyan s mennyiben tükrözi ez a fogalom a századfordulói-századeleji magyar értelmiségi elit eszméit és értékeit. Ezt az adott viszonyok közepette minden „marginalitása” és elkülönülése ellenére is társadalmilag hasznos kritikai „intellektuel” magatartást szembesíti azután az államszervezés és az iparosítás felsőbb régióiból úgyszintén kiszorult, ám a „társasági élet” rítusaival és a nemzeti jelleg hangsúlyozásával kárpótlódó kisnemesi-dzsentri értelmiséggel, így figyelmeztetve rá nyomatékosan, hogy nem ez volt az egyetlen történeti alternatíva. Mélyreható összehasonlító elemzéssel megmutatja, hogyan nevelkedtek fel tájainkon — a felvilágosodáskori ébresztők (romantikán átszűrt) hagyományaiból az orosz narodnyikoktól a Via{a romaneascá körül kijegesedett populista irányzaton, valamint a Huszadik század körül tömörülő szociográfiai mozgalmon keresztül a Sarló-ig, az Erdélyi Fiatalok-ig, a Korunkig, a Hid-ig, a Dimitrie Gusti körül kialakult bukaresti szociológiai iskoláig, a Válasz-ig és népi írókig — értelmiségiek egymást követő nemzedékei, akik a parasztság gazdasági és társadalmi fölemelésének és nemzeti tudatra ébresztésének programjában újból egyesíteni tudták a társadalmi progresszió követelményeit a nemzeti-nemzetiségi célkitűzésekkel. Gáli Ernő nem idealizálja a különféle népi mozgalmakat, s kivált az igen részletesen elemzett (s nekünk márcsak meglepően rokon vonásai miatt is igen tanulságos) román fejlődésben bőven reámutat a buktatókra, mondjuk a „népi” és „urbánus” ellentét kialakulására és elmérgesedésére. De nyomatékosan mutat rá a népi mozgalmak és irányzatok alapvető igazságaként, hogy tájainkon a parasztság politikai, gazdasági és kulturális figyelembevétele és fölemelése nélkül se társadalmi progresszió, se polgári nemzetépítés nem volt lehetséges. A Via{a romaneascá körül tömörült poporanisták nagy érdeme éppen „annak a hangsúlyozása volt, hogy a napirendre került társadalmi változások megvalósításában alapvetően figyelembe kell venni a térség országainak gazdasági-társadalmi színvonalát és szerkezetét. Ez a követelmény pedig konkrétan a halaszthatatlanná vált parasztkérdésnek a nemzeti aspirációkkal szerves egységben való megoldását sürgette”. Hasonlóképpen az a magyar értelmiségi elit, melynek magatartásából Mannheim a „szabadonlebe80