Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Tímár Máté: Emlékcserepek a "glasznoszty" mozaikjából: Kárpátukrajnai útijegyzet
Az igazi körkép Margit néninél, Öcsi nagyanyjának vendéglátó asztalánál áll egybe. Négy generáció üli körül, ha a legkisebbek a „macskaasztalhoz” is szorulnak. A „Nagyika”, a „fakanálmarsall” nyolcvan feletti, a dédunoka három. A Matrona Familiae kereskedő volt, a férje raktáros ma is, „nem engedik el”, a lányuk áruházvezető, a vejük párttiszt- séges főkönyvelő, az egyik unoka, a kétgyermekes Öcsi, a másik érettségire menendő műszaki, a menyecske oly takaros, mint egy próbababa, s a légkör olyan, mintha iránytűk lennének Moszkva és Budapest között — Kijeven át. A tv gombját úgy váltják a miénk, Kijev, Moszkva, Pozsony között, ahogy Öcsi felesége az „Ez a divat”-ot forgatja. A Kárpáti Igaz Szón a Magyar Nemzet hever s Nagyika Új Ember-e; Németh László mellett Nagibin, Csingiz Ajtmatov kötetei, s boldogok, amikor holt barátomat, Kovács Vilmost emlegetem, mert az „övék”. Itt született nem messzire, Gáton, évekig — némi kitérővel Lembergben —, Beregszászon, Munkácson élt, és sokat vitatott regényéért, a „Holnap is élünk”-ért nemcsak dicséretet, de elmarasztalást, bírálatot is kapott. „És neki lett igaza, nyugodjon — teszi reá az áment nagypapa, Sándor bácsi —, ha nem is élte meg, szegény. íme, itt vagyunk!” Vőuram, Attila, Gorbacsov főtitkár és az észt kolhozelnök egyenes adásban közvetített beszélgetésének felidézésével oldotta a szomorú emlékezést. A Lenin kolhoz elnöke, valahol Tartu körzetében, Lenin-rendes, a Legfelső Szovjet tagja, de a glasznoszty — létrehozójával tolmács közvetítésével beszélt. (Csak nem Harald Olbrei barátom, akit a Jövendő tavaszán című könyvemben is megírtam?!) Miután példa nélkül való eredményeiért a „mennybe megy”, az SZKP főtitkára enyhe humorral ezt kérdezi tőle: „Mondja, elnök elvtárs, Ön majdnem félszázada szovjet állampolgár, és nem beszél oroszul?!” „Én termeltem és gazdálkodtam, kérem — felelte az észt —, de ha nyugdíjba megyek, ígérem, hozzáfogok!” „Nem sürgős, egyelőre jó ideig még mi szeretnénk tanulni magától!” Kacagunk. Csak én gondolok arra, hogy ezt a példát megszívlelhetnék más országok államfői is ... A dédunoka az ölembe mászik: — Budapesten se pisilnek be a kisfiúk, bácsi? — Az olyanok, mint te, nem! — Én is magyar vagyok, csak beregszászi... Benedek Elek apó meséjén aluszik el... Mi pedig váltjuk a világot, reggelig ... ... nehezen hagyja magát... * * * Munkács nélkül Kárpát-Ukrajna olyan lenne, mintha Pest mellől leradíroznánk Budát. Hozzá Beregszászról Kovács Vilmos írócimborám szülőföfaluján, Gáton, a Borzsava folyón, Nagymuzsalyon, Alsó-Kerepecen át vezet az út, bár csodálatos vára a félútról hírmondja magát. S látványa a híres történelmi tablót is felidézi: Egyik oldalt Zrínyi Ilona, a várvédő, hős fejedelemasszony Júlia leányával s Ferenc kisfiával, a későbbi Nagyságos Fejedelemmel (a ruthén testvérek mesehős Knyázával), s szemközt, akiknek átaladja Munkács kulcsait, hogy holtig tartó száműzetésbe menjen, Anatóliába, Thököly Imre férjeura után. De háromszáz esztendő múltával is tiszta, szép a múzeumvára, és az emlékezete is ... Munkács régi kereskedővárosi mivoltából sokat megőrzött. Eleven, forgalmas, és kira- katos. A kárpátorosz görögkatolikusok Rómája volt, de Sztálin az ortodoxokhoz parancsolta őket. A püspöki palota ma könyvtár. A fogolykoromban oly harsány ateista propagandának semmi nyoma. Sőt a halforgalom is megnőtt, mert itt van húsvét, a böjtös napok ideje. Bemegyek a halasboltba én is. „Pozsáloszta” — mondja egy középkorú eladó, de a tanácstalan nézgelődésemre megismételi magyarul is: „Tetszik parancsolni?” „Lazacot keresek, tíz éve nem ettem!” 25
