Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Szekér Endre: Hatvani Dániel verses kalózhajójáról

Hatvani Dániel verses kalózhajójáról

„szárnyas idő” — mint Berzsenyi is tudja: hirtelen elrepül, visszatarthatatlan. Évek, kerek évfordulók következnek. Hiába titkoljuk: nem vagyunk olyan fiatalok, hajunk árnyalata is változik, gesztusaink sem a régiek. A mai tettek pillanatait pedig sokszor szépítik meg a hajdani emlékek. Látszólag nyugtatjuk magunkat azzal, hogy „tekintélyesebbek” lettünk. Itt, a szerkesztőségben

is: nemrég Buda Ferenc születésnapját ünnepeltük, s most Hatvani Dániel lesz ötvenéves. De túlzottan „komoly” ez a teljes név, hivatalosnak tűnik a megszólítás is. De a komoly köszöntés mellett azért próbáljunk meg egy kicsit fiatalnak, bohémnek maradni, mint a hajdani Dani/ Az Isten éltessen ötvenedik, félévszázados születésnapodkor, hadd lobogjon tovább, sokáig verseid kalózlobogója!

A költőket mindig vonzzák a messziségek: Baudelaire-t az egzotikus tájak „tamariszk- ligetei”, Rimbaud részeg hajóját a tenger varázsa, Weöres Sándor meg a „holdbéli csónakossal” indul el. Hatvani Dániel költői kalózlobogót feszít ki hajójára. Bár nincsenek illúziói: tudja, hogy biztos horgony nem köti, nyugalmas — Horatius és Berzsenyi által emlegetett — kikötő nem várja, mégis útnak indul. Számít a veszélyekre, a magasság és a mélység, a hullámhegyek és hullámvölgyek gyorsan változó szélsőségeire. Kibontja kalózlobogóját: „Már öböltelen messzeség int / csillagos kedvem elfogyó / öröklétem csattogva fénylik / kibontott kalózlobogó.”

De Hatvani igazi tengere nem a kék víz végtelenje, hanem a Duna—Tisza közének homokja „csillagokig” feltörő nyárfákkal, „szöcsketermő asszállyal”. Ez a homokvilág az ő otthona, itt érzi jól vagy rosszul magát, itt kísérli meg a lehetetlent: költői tengerre szállni. Mert errefelé régen Katona József süllyedt el a végtelen homoktengerben, és hiába írta legnagyobb nemzeti drámánkat, a Bánk bánt, félig ismeretlenként ballagott kecskeméti városi hivatalába. Hatvani vállalja ezt a tájat, „vicinálisok utasaként”, letérve a forgalmas betonutakról és jelzés nélküli homokutakon halad naponta a valóságban és képletesen a költészetben is. Falun született, Tiszaderzsen és jelenleg is falura tért vissza, Kecskemét mellé, Helvéciára. Itt minden annyira közel van — és olyan távol a nagyvilág —, hogy eltűnődhet azon: „hová gyalogolnak a bokrok”, itt „virágok vetkőznek”, „füvek bugái legyintik számat”.

Hatvani Dániel magányában „cella-homályban iszonyat tanyáz”, távoli kutyaugatás jelzi az ott élőket, végtelen éjszaka és csönd veszi körül. Önmaga keresésében természetesen belefogódzik a tájba, érzi maga mögött a messzi, kirajzolatlan körvonalú múltat. Mindig erőt is merít a „nomád pusztákból”, hiszen itt a homokvilág tanyáin érzi legjobban együtt a végtelen múltat, a mindennapi jelent és az „új évezredeket”. S önmagát is itt találja meg. A Vadonba vivő hosszú ének című versében „elnémíthatatlan vegetációban”, a csend „vadalmaillatában”, a homoksíkságon tomboló nyárban vizsgálgatja önmagát. És szokatlanabb lírai formát talál, kiterjeszti a megszokottabb kisformát, és szélesebben hömpölygő sorokban közeledik a költészetünkben ismert, gyakori, úgynevezett hosszú vershez. Végletes állapotát, változó helyzetét a természet képeivel fejezi ki legjobban: „gyalogolhatok csontig fagyban, / hófúvásban térdig süllyedek ...” S a komor téli fagy mellett megjelennek az erőt és újrakezdést jelentő tavaszi képek, testét átjárja a tavaszi földszag és feloldódik a ritkuló madárdalban. Ahogy költőtársa, Buda Ferenc is „Tanyahazámról” vall, a dűlőutak, tanyabejárók, magára maradt tanyabeliek sorsáról, úgy ő is szülőfalujának tornyát érzi útmutató „csillaghajónak”, itt keresi a megálmodott régi kemencét a piruló pogácsával. Mindennapi küzdelmét is a tájban élve tükrözi vissza a lírai vers szövetében, hiszen az őszi éjszakában „megindul a nagy morzsológép, / pattognak rám a kukoricaszemek / lövedékei, ver a halálos eső.”

„Vicinálisok utasa” volt Hatvani, úgy indult el útjára és a fiatalkor rimbaud-i kóborlásain végletes ellentétek, messzi távlatok tárultak ki előtte a „mint a szép híves patakra”

95