Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Füzi László: Ötszáznégy óra: egy kazahsztáni és kirgiziai utazás leírása

tói, amit mi magunk idézhetünk elő, s ami szörnyű valósággá válhat”. Ebben a helyzetben a helyzettudat kialakítása is a valósággal való szembenézést követeli. Ennek megfelelően kell szemlélni a kis népek helyzetét is. „Az internacionalizmus nem számtan, nem összea- dandók végösszege, hanem saját önállóságukat élő nemzeti kultúrák magasabb matematikája. S ugyanakkor az eleve adottság elképzelhetetlen a szellemi életünk egészére jellemző határozott közös nevező nélkül, a magasabban fejlett kultúrák vívmányainak aktív alkalmazása nélkül.” Ezt követően a nemzeti nyelvek fejlődéséről és az orosz nyelvhez való viszonyukhoz szólt: „Az orosz nyelv — nagy nyelv, de ez nem azt jelenti, hogy nem szükséges figyelmet fordítani egy másik nemzeti nyelv belső törvényszerűségeire, s hogy át kell venni a nemzeti nyelvbe — részben az oroszból is — azt, amit nem szükséges ...”

Utazóink érdeklődéssel készültek az Ajtmatovval való találkozásra, kérdéseiket a költő esténként oroszra és kirgizre fordította, nehogy a tolmácsolás körül gond akadjon. A találkozót azonban mindig későbbre halasztották, egészen az utolsó frunzei napjukig. Ajtmatov elfoglalt ember, az írószövetség elnökeként politikusi feladatokat is ellát (a költő kísérője felfigyelt a titkársági szobában a szerdai fogadónapra feliratkozó emberekre) — vendégei időbeosztását azonban figyelembe vette s az utolsó napon a rendelkezésükre állt. Igaz, erről a találkozóról is késett: Fent voltam a hegyekben, az éjjel pedig esett a hó, nehéz volt lejönni — mondta. A költőt régi ismerősként üdvözölte, majd kísérőjéről és a kezükben tartott lapról: lapjukról, érdeklődött. Milyen folyóirat ez? — kérdezte. Általában bántják, vagy dicsérik? A költő és kísérője egyértelmű dicséretről nem tudott beszámolni, ezt Ajtmatov helyben hagyóan nyugtázta: Nem biztos, hogy az a lap a legjobb, amelyet dicsérnek.

A vendégek első kérdése — általában — író és közössége kapcsolatára vonatkozott. Nehéz erre válaszolni — mondta Ajtmatov —, mert a hagyományok kimeríthetetlen forrást jelentenek. Mindaz, ami a kirgizek életében jelen van, érintett, de konkrétan nehéz erről beszélni, mert akkor a válasz végeláthatatlan lenne. A költő ezután a kirgizek nyelvi kultúrájáról kérdezett, kapcsolódva a Lityeraturnaja Gazetában elmondottakhoz. Igen — hangzott a válasz —, valóban kevés a kirgiz nyelvű iskola, óvoda pedig nincs is. Úgy vélem, az anyanyelvű kultúra fejlesztéséért az eddigieknél többet kell tenni. Hosszú ideig senki sem beszélt erről. De ma már beszélhetünk erről is, komolyan, felelősséggel. S úgy vélem, ha valamiről már beszélhetünk, akkor azt meg is tudjuk valósítani. Bízom abban, hogy kirgiz nyelvű iskolákat, óvodákat is tudunk építeni. A költő kísérőjének kérdése az előző este látott színházi előadáshoz kapcsolódott. A kirgiz nyelvű színházban modern kirgiz darabot adtak elő, szinte üres nézőtér előtt. Igen — mondta Ajtmatov —, ez is a mi problémánk, de felmerül szinte az egész Szovjetunióban. Ma már szó van a színházi élet egészének átalakításáról, arról, hogy új szervezeti rendszert kell kialakítani. A dogmatikus irányítás válságba sodorta a színházat, a nézők is eltávolodtak tőle. Tádzsikisztánban a színház például teljes egészében elvesztette nézőit. Talán az sem jó, hogy állandó társulatok vannak. Az is a bajok egyikforrása lehet, hogy a fiatalok nem kapnak teret a színházakban — s elmesélt egy esetet, amikor egy fiatal színésznő egyszerűen az öltözőjébe zárta öregebb vetélytársát. Senki sem vette észre, hogy a „vezető színésznő” az öltözőben ül, hiszen nagyszerű előadás kerekedett. Az esetből persze óriási botrány lett, „megtorlás” következett, a fiatal színésznőt elkergették a színháztól. — A következő kérdés már nem kerülhette meg a Szovjetunióban végbemenő változásokat, az átalakítást. Végigvihető-e gazdasági reform politikai reform nélkül? — Úgy gondolom — válaszolta Ajtmatov —, hogy a társadalmi-politikai, valamint a gazdasági reform nem képzelhető el egymástól függetlenül. Egyazon folyamat két oldalát jelentik: ha a társadalmi élet új szinthez érkezik, akkor ez hat a gazdaságra és fordítva. Gondolom, önöknek, magyaroknak jócskán van tapasztalatuk ezzel kapcsolatban. A probléma inkább ott van, hogy olyan tömegű feladat vár ránk, amennyit soha a történelemben nem sikerült reform útján megvalósítani. Ezért nagyon kell vigyázni a célok megfogalmazására s arra, hogy a kitűzött célokat meg is valósítsuk. S ha ez megtörtént, akkor mehetünk tovább. Úgy vélem, hogy csak kis lépésekkel haladhatunk, s minduntalan ellenőriznünk kell a megtett lépés eredményességét. . .Ezt követően Ajtmatov új regényére, pontosabban annak vallásos

17