Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Füzi László: Ötszáznégy óra: egy kazahsztáni és kirgiziai utazás leírása
és a tudomány képviselői jóval szorosabb kapcsolatot tartanak, mint odahaza. Találkoztak a kirgiz-orosz állatorvosi szótár összeállítójával, aki a Manasz kritikai kiadásában is közreműködött, s oroszra fordította az eddig közreadott százhúszezer sort. (A költő kísérője jól tudja, hogy egy irodalmi tudat befogadói határai végesek, a magyar irodalom pedig számos nép irodalmát asszimilálta magához, mégis sajnálta, hogy a jelenlévő írók munkáit nem ismerte — ismerhette. Később — ismét csak személyes találkozás után — Kubatbek Dzsuszubalijev írásaira lett kíváncsi. A valószínűtlenül magasra nőtt kirgiz író hangos hahotázásai rokonszenves gondolkodást rejtettek. Délen, a magas hegyek között él, lassanként minden idejét ott tölti, figyeli a hegyilakók életét. Van egy füzete, reggelente, ébredés után automatikus írással, kirgizül-oroszul abban rögzíti gondolatait... Az író munkáiról a költő is elismeréssel beszélt kísérőjének: előző elbeszéléskötetének lefordításával maga is próbálkozott, de megriadt a szinte visszaadhatatlan elbeszélésektől: ezeknek szereplői hol kirgizül, hol oroszul gondolkoztak, attól függően, hogy a gondolatviláguk rétegeinek melyik nyelv felelt meg.) A tervek szerint az írószövetség székházában került volna sor a Csingiz Ajtmatowal való találkozásra is. A költő régtől ismerte Ajtmatovot, s itt, Kirgiziában már kísérője is többet értett műveiből, mint odahaza. Tudta, hogy azok az egymástól távol álló rétegek, amelyek Ajtmatov munkáiban megjelennek, nem egyszerűen az írói fantázia termékei. Itt az élet kapcsolja egymáshoz a legtávolabbi pólusokat is. Létezik még az évszázadok rendjét őrző természeti világ, benne az emberrel, aki ugyancsak az évszázados szokások szerint éli az életét. Ennek kapcsán érdemes éppen Ajtmatov egyik vallomásából idézni: „Nagyanyám, aki nyaranta magával vitte unokáját a hegyi utakra, nagyon okos, egyenesen lenyűgöző asszony volt, akit mindenki tisztelt az ailban; számomra a mesék birodalmát, az ősi dalokat, az igaz és kitalált történeteket jelentette. Olyannak láttam a nomád táborokat, amilyenek valaha voltak. A nomád tábor nem egyszerűen azt jelenti, hogy az állatcsordákkal az egyik helyről a másikra költöznek az emberek, hanem valami nagy, rituális menetelést. Sajátos kiállítását a legjobb fegyverzeteknek, a legszebb díszeknek, a legkiválóbb hátaslovaknak, a legügyesebb málhahordóknak, tevéknek, a legszebb marhatakaróknak, amivel a terhet letakarták. A legszebb lányok felvonultatását, akik siratókat (ha éppen olyan helyet hagytak maguk mögött, ahol meghalt egy ember), vagy vándordalokat énekeltek.” A hagyományos életmód mellett pedig létezik a nálunk megszokott városi is; egy-egy fiatal család itt mégjobban magára van hagyatva, mint nálunk: a távol élő öregek nem költöznek be a panellakásokba .. . Emellett a tájékozódó embernek lehetősége van arra is, hogy a modern civilizáció felől szemlélje saját népének múltját és jelenét... Ajtmatov az ily módon kínálkozó lehetőségeket a lehető legnagyobb művészi erővel ragadta meg. Mindez természetesen nem csupán a művészi alkotóerő és a lehetőségek felismerésének kérdése, hanem az erős alkaté is, amely képes a végletek összefogására, az egymástól különböző világok összeütközésének elviselésére és feloldására ... Ajtmatov neve egyébként az utazás során számtalanszor felmerült költő és kísérője között, s másutt is: a moszkvai szerkesztőségekben, aztán később Alma-Atában, majd Frunzéban. Ez érthető, hiszen a Szovjetunióban végbemenő politikai megújulás más írókkal együtt ismét előtérbe állította személyét. A szovjet írószövetség közgyűlését követően lett a kirgiz írószövetség elnöke, a szovjet írószövetség titkársága irodájának tagja. Egyik kezdeményezője a teljes Paszternak-kiadásnak. Új regénye, a Vesztőhely (Plaha) is a megújuláshoz kötődik: ebben a könyvében Ajtmatov elsőként ír a kábítószer-kereskedelemmel foglalkozó bandákról, és a szovjet irodalomban újszerűén veti fel a vallás kérdését is. Még jóval utazóink elindulása előtt terjedelmes interjút készített Ajtmatowal a Litye- raturnaja Gazeta (az interjút a magyar sajtó is átvette). Érdemes ebből pár gondolatot idézni, leginkább azért, mert ebben Ajtmatov a politikai megújulás lehetőségei felől gondolta végig a kis népek helyzetét. Először is a nézőpontról, Ajtmatov szellemi pozíciójáról: Egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy az Utolsó ítéletet szó szerint értelmezzük, mint a nukleáris világvégét. De éppen a veszély realitásának felismerése kényszerített rá, hogy megkíséreljem bebizonyítani: nem kigondolt, misztikus világvégétől kell félnünk, hanem olyan16
