Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Ajtmatov, Csingiz: A vándormadár panasza: elbeszélés: Buda Ferenc fordítása
fölött, s reggel, amidőn a nap ránkvirradt sugaraival, a hágón túljutva megláttuk, mint tárul ki odalent messzi és tágasan a talcsuji völgy. Ó, áldott talcsuji völgy, hatalmas puszták térségeibe belevesző, szélétől széléig napfényben fürdött az egész, a föld immár zöldellt a füvektől, a fák pedig vemhes kancák hasaként duzzadó rügyekkel voltak teli. A völgy közepén a Csuj folyó kanyargón végig ezüstösen, a mi utunk is e folyó medre iránt vezetett. Sóvárgó kiáltásokkal köszöntöttük az egekből a völgyet s a folyó mentén fokozatosan lejjebb szállva ereszkedtünk a földhöz, mert elől, a folyás mentén, a náddal benőtt, tágas ártéren ránk várt a mi első pihenőhelyünk a madárkaravánok nagy, változatlan útján. In pihennünk kell és ennünk, majd újra nekivágunk az úrnak. A sorsnak mégsem volt kedvére, hogy megadja számunkra a megszokott menedéket. Szárnnyal-farokkal fékezve csapataink rendjei egymás után közeledtek az áhított ártér felé, amidőn odalent hirtelen emberi csata látványa tárult elibénk. Szörnyű volt. Megszámlálhatatlan ember, ezernyi ezer lovas és gyalogos rontott egymásnak itt, a mi árterünkön. Vad kurjantások, jajgatás és dübörgés, harsány ordítások, vonítások, nyögések, nyerítések és horkantások töltötték be a környéket messzi területen. S ugyanezen a hatalmas térségen véres csatában pusztították az emberek egymást. Nagy tömegekben hol szemközt rohamoztak kiáltásokkal s előreszegezett kopjákkal, hol földre rántották s lovakkal elevenen eltiportatták egymást, úgy tusakodtak, hol ismét szétszaladtak, hol pedig egyesek megfutamodtak, a többiek meg őket hajszolták. Némelyek a nádasban késekkel s kardokkal kaszabolva torkokat vágtak el, hasakat metszettek föl. Körös-körül az emberi hullák és lótetemek hegyei, sokan a széles ártéren legyilkolva a vízben hevertek, eltorlaszolván a folyást, s a piros buborékokkal és fekete véralvadékkal teli víz szerteáradva véres zagyvalékká vált a paták alatt. Csapataink tétován meginogtak, lárma kerekedett a levegőben, soraink szétzilálódtak, s mi rémült madárfelhőként, rendezetlenül kavarogtunk az égen. Sokáig nem bírtunk magunkhoz térni, sokáig szálldostunk az egymást gyilkoló szerencsétlen emberek fölött, sokáig tartott, míg csapatainkat összeszedtük, sokáig nem tudtunk lecsillapodni. Sehogy- sem esett kedvünkre, hogy itt leszállva pihenőt tartsunk, csak egyet akartunk: odahagyni ezt az átkozott helyet s indulni tovább . .. Bocsássatok meg, vándormadarak! Bocsássatok meg azért, ami volt, bocsássatok meg azért, ami lesz. Én megmagyarázni nem tudom, ti pedig megérteni: miért így van elrendezve az emberi élet, miért gyilkoltak s miért gyilkolnak annyit a földön? Bocsássatok meg, az Isten szerelmére, bocsássatok meg, égi madarak, kiknek útja a tiszta térségekben vezet... Az ütközet után ott dögkeselyűk lakomáztak, begyüket okádásig teletömték, szárnyukat rebbenteni sem bírták. Az ütközet után ott sakálok lakomáztak, csúszva másztak, döghússal magukat torkig telezabálták. Szánjatok, messzire szánjatok e szörnyű tájról. * * * így szokott ez lenni a természet kezdete óta: mindahányszor, amidőn az ideje eljön — se korán, se későn — a madarak fölkerekednek messzi útra. Szállnak változatlanul, szállnak megmásíthatatlanul az egyedül általuk ismert utakon, az örökül hagyott, bejárt utakon a világ végére, a világ végére, a világ végéről. Viharokon és zivatarokon át, éjjel-nappal fáradhatatlanul lengetik szárnyukat, még aludni is röptűkben alusznak, még aludni is röptűkben alusznak. Ebben van az ő eleven lényegük, a természet világában a dolgok sajátos, elkerülhetetlen rendje. Északra szállnak a madárkaravánok, a nagy folyókra, ősi fészkelőhelyeikre, hogy fiókáiknak ot viseljék gondját. Ősszel pedig erőre kapott ivadékaikkal együtt elrepülnek délre, s ez vég nélkül így megyen ... Sok-sok napon és éjen át repülünk immár. E magasban, ebben az égi magasban végtelen folyóként zúg a jeges szél. Ez a folyó maga az Idő, amely a mérhetetlen Mindenségben hömpölyög láthatatlanul, nem tudni, hová, nem tudni, hová, nem tudni, hová. Nyakaink akár a nyilak, testeink pedig lankadhatatlan, megfeszült szívek. Sokáig kell még repülni — lendül a szárny, lendül a szárny ... 7
