Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Ajtmatov, Csingiz: A vándormadár panasza: elbeszélés: Buda Ferenc fordítása
nem tudta, hogy ellenségei ezer válogatott lovat tűztek ki a fejére s hogy árulók által kézre adatván, megkínzottan, kiszúrt szemmel fog elpusztulni a napperzselte kazak pusztaságban. S hogy elvérezve, a szomjúságtól haldokolva ama végső pillanatokban újra eszébe villan majd ez a nap, ez az óra, amely előtt az anyja fohászkodott, s ezek a messzi vidékre készülődő madarak, s mindezt valóság gyanánt meglátván e kilátással fog majd meghalni: „Mama!” Mindez még ezután várt reá: a hír is, a harc is, a halál is ... Most azonban csak állt az Iszik-Köl partján, azon a helyen, ahol anyja imádkozott, s a szíjnál fogva keményen tartotta Ucsart, a kopót, nehogy az óvatlanul kiszabadulván a szemük elől eltűnő sokaság nyomába eredjen. Aztán ráeszmélvén, eszébe jutott beteg apja, siemi kezdett. — Gyerünk, Ucsar, gyerünk! — parancsolt reá szigorúan, s elindult szaporán a partmenti hegyek közti völgyszorosban rejtőző ajil felé. A tótól távolodva egyre csak a madárseregek nyugtalan zajgását és kiáltásait hallotta a háta mögött... * * * Azon éjjel virradóra Szergirbaj jurtakészítő, a jeles ácsmester, legkisebb fiának, Eleman- nak a szeme láttára eltávozott az élők sorából. Utolsó szavai, amelyeket az apja hörögve, zihálva, már engedetlen nyelvvel mondott, csaknem kivehetetlenek voltak. Ám a sírva- remegve fölibé hajoló fiú a szabadtűz ingatag lángjainál addig figyelte merőn az elmerevedő ajkak rebegését, mígnem megértette, miről beszél. Két szót sikerült elcsípnie: — Mi... Talcsuj... S fölfogván azok értelmét, az ajkába harapva sírva fakadt, majd hangosan fölzokogott s nem bírván visszatartani zokogását, fennszóval mondta: — Nem, apám, semmi hír nincsen! Én nem tudlak téged félrevezetni! Semmit nem tudok. Én vagyok itt egymagám. Hallod? Félek. Ne halj meg, apám, ne halj meg. Anya nemsoká visszatér, anya nemsoká visszatér ... Eljutottak-é fia szavai a haldokló tudatáig avagy sem, azt senki nem tudja. Nyitva maradt szemekkel meghalt még abban a pillanatban. S amikor ez megtörtént, amikor a halál villámgyors árnyéka az apa arcát idegenné és félelmetessé tette, a fiú rémülten kiszökött a jurtából s maga sem tudván róla mit tesz, rettegve s kétségbeesetten rohanni kezdett. Zokogva s kiabálva rohant valamerre, s nyomában a farkát ijedten behúzva nyargalt Ucsar, a kopó. Eleman csak a Tó morajló partjának nekiszaladva tért magához. Itt sóbálvánnyá dermedve meg is állt. Azon az éjszakán az Iszik-Köl habosán tajtékzó hullámai tombolva hánykolódtak. Felülről azonban más hangok ütötték meg Eleman fülét — a szakadatlan zsivaj. Fejét fölemelve a madarak soha nem látott sokaságát pillantotta meg a szürkén derengő égen. Temérdek sokan voltak. Tágas körökben keringtek a Tó fölött akkora magasságot elérve, hogy túlszárnyalhassák az előttük álló hegygerinceket. Lám, megtették az utolsó kört, folyam gyanánt széthúzódtak, majd mind följebb és följebb emelkedve úrnak váltak a boomi hegyszoros felé, a hágón túlra, Talcsuj irányába. Felfogta a fiú, hogy messzire szálltak el és hosszú időre, hogy a talcsuji völgy az útjukba esik, aztán pedig az ismeretlen, távoli tájak, s magát is felülmúlva teljes erőből utánuk kiáltott: — Apánk meghalt! Mondjátok meg Kojcsuman bátyámnak — apánk meghalt! Apánk meghalt, meghalt, meghalt!... * * * Sokáig repültünk a hegyek fölött. A hágón az erős szél sötét palaszín, gomolygó fellegeket hajszolt szembe velünk. Előbb eső szemerkélt, majd metsző havazás csapott reánk, s átázott tollaink kezdtek eljegesedni, repülni nehéz lett. Csapatunk visszakanyarodott, utánunk a többiek is, és kiáltások közepette a tó fölött kezdtünk újra körözni, s itt keringve és mind magasabbra szállva ismét nekivágtunk az úrnak, magasan a hegyek fölött s a felhők 6
