Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Grezsa Ferenc: Csoóri Sándor: Készülődés a számadásra

vett önéletírás előkészülete. Csoóri nem a történet kedvéért idézi múltját, hanem a belőle levonható tanulságokért. Nem annyira vissza-, mint előre tekintőn. így aztán az idő folyamatossága helyett a fordulópontokat nagyítja ki: a gyermekkor természetelvű létélményei után a történelem fölfedezésének pillanatát a pápai református kollégiumban, a pályakezdés botladozásai közepette a lírikusi öneszmélés jelenetét Muharay Elemér példáján, aztán az Illyés- és Veres Péter-féle szociográfia sorsformáló szerepét alkotói pályáján, s hogy miképp nyitott számára ablakot a világra az utazás és a filmművészettel való találkozás. Az emberi-költői átváltások sorozatában egy értelmiségi nemzedék útja is kirajzolódik. Úgy tűnik, a memoáríró közelebb érzi magához a goethei, mint az ágostoni mintát: nem a gyónás és katarzis esélyét keresi emlékeztében, hanem a szerep- és műértelmezés lehetőségét. A kritikai esszét, a tanulmányantológia hagyományosabb vonulatát többnyire valamely alkalom szüli, a megnyitók és köszöntők, a bevezetők és nekrológok időszerűsége. Jellegzetesége a feszültség, melyet különös ellentmondás gerjeszt: egyfelől a keletkezés esetlegessége és a fogalmazás kiérleltsége, másfelől pedig az elkészült portré körülhatároltsága és a „végtelenség” írás közben támadt szabadságságérzete. A tájékozódás égtájai tárulnak fel benne: Németh László, aki életművével, „közérzeti” igazságkeresésével a „minőség csöndes lázadását” vívja, Illyés, aki a józanságról bizonyítja be, hogy Magyarországon ez az igazán „hősi állapot”, Cs. Szabó, ali száműzetésében „veszedelmes szélsőségeket” képes kiegyensúlyozni, Nagy László, a „morális megszállottság” költője, aki az esztétikai és erkölcsi relativizmus korában a „szilárdság” példája. A létbölcseleti esszé konkrét élethelyzetekből antropológiai elvontságok fele halad, az elbeszélésszerű expozícióból, az állapot- és közérzetrajz kiindulópontjáról merész ívben kanyarodik az absztrakciók meredekjére. Töredékesnek tűnő darabjaiból a költő eszméinek lexikona kerekedik ki, értékrend és fogalomtár. Olyan kérdésekre keresi a választ, mint a vitaiizmus mai esélye, a hasznosságelv megítélése, a nyelv méltósága a szóinfláció állapotában, a vallás és szekularizáció összefüggése, az identitás értelmezése, a lét kettős meghatározottsága stb. A gondolatmenet jellemzőbb gesztusa az elhatárolódás, a sarkítás, a megkülönböztetés, mint a kapcsolat- és párhuzamkeresés. (Például a kompromisszumról szólva.) Néha egészen közel jut — líra és gondolat társításával — a „költemény prózában”, illetve a személyes és filozofikus érdekeltségű aforizma műfajához. A poétikai nagyesszét — mint a „hosszú ének” fogalmi megfelelőjét — az eszme- és műfajtörténeti gondolkodás összetettsége és a személyes érdekeltség hevülete jellemzi. Miközben aktuális irodalomesztétikai alapproblémák tisztázására vállalkozik, egy — önnön lehetőségeire és adottságaira alkalmazott — ars poétika megalkotására is kísérletet tesz. Csoórit e kötetében mindenekelőtt a vers állítólagos válságának kérdésköre foglalkoztatja. A líra az ő szemében törékeny egyensúly: részint a valóság „gomolygó tűzmagja”, „érzéki metaforája”, részint pedig az „objektívnak nevezhető világ szubjektív ellenpontja”. Szerinte a vers korunkban nem funkcióját veszíti el, hanem csupán presztízse inog meg, s az is azért, mert egyre ritkábban kérdez rá az én-re, a tárgyias költészet „általános alanya” a perifériára szorítja benne a katartikus erejű személyességet. Az aránybomlás következménye egyfelől a modern természeti líra „ráko- sodási” folyamata, amely a „burjánzó világegyetem-csodát” aprólékos és patétikus „leltározássá” bágyasztja, kiirtja a versből az emberi meghittséget, a csöndet és a közvetlenséget, másfelől pedig a pusztán élményi költészet vallomásos egyoldalúsága, amely a szimbolizmus ürügyén hátat fordít a természetnek, s „mint Kain Ábellel: magába öli” a világot. A költő verseszményében a „konkrét érzékiség” emberi és emberen túli bensőség, s e szintetikus (sohasem kirekesztő) poétikai modell teszi érthetővé, hogy számára a próza eluralkodása korántsem a vers feleslegességét, hanem nélkülözhetetlenségét bizonyítja. A magyar irodalmat olyan „immunrendszerként” írja le, amely „a válság pillanataiban a költemények fehérvérsejtjeit indítja harcba.” A krízis tüneteit — mint fejtegeti — nem Appollinaire, Lorca, József Attila gerjeszti, hanem az antilíra, az abszurd vers „szerepzsugorodása”, mely az újítást „mint a tudománnyal szeretkező civilizáció, kizárólag az eszközökhöz és a technikához köti”, s a léttel szemben tanúsított cinizmust a személyiség és a nyelv elleni lázadásban, önnön kompetenciájának megkérdőjelezésében juttatja érvényre.

81