Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Grezsa Ferenc: Csoóri Sándor: Készülődés a számadásra

és kiszolgáltatottság, mert csak a „veszteségek izgalmában” képes elemien élni. A passzivitás, a csonkaság, az ütemvesztés sorsállapota ellenében a „cselekvő jelenlét” igényét jelenti be. Az értelmiségi ideált nem a „meghátrálás”, hanem a „kezdeményezés” szakembereként jellemzi, aki „a hitek megszállottja és szolgája” egy személyben. Meggyőződése, hogy az írást a valóságirodalom magasabb szintjére nem a belé foglalt „tények, történetek, események szövevénye” emeli, hanem a „valóságteremtés aktusa”. Csoóri létgondolkodása és embertipológiája a rutin, a megszokás, a konvenciókhoz való igazodás kar akt er jegyei vei szemben a belső megújulásvágy, az eszmei nyitottság és a morális vezérlés kvalitásait tünteti ki. Személyiségközpontú világképének (s ebben haladja meg az egzisztencializmust) van közösségi verniete is. Párhuzamok képződnek: az egyéniség, a másság státusa nemcsak az egyént, a nemzetet is megilleti, s az autonómia egyszersmind közösségi jog és kötelesség is. A falakat, melyeket az ötvenes évek a múlt felé a „bűnös nemzet” koncepciójával, a jövő irányában pedig a felülről építkező társadalom struktúrájával vont, az egészséges népi tudat perspektívájából ítéli lebontandónak. „Mindig a személyiség felettiben kell megjelennie és igazolódnia annak, ami az emberben a legszemélyesebb” — összegezi ars poétikáját.

Ellenzéki gondolkodó volna, mint — robbanékony, a problémákat kiélező intellektusa és egynémely „muszájherkulesi” politikai gesztusa okán — a közvélekedés tartja? Pontosítsuk a fogalmat: nem a merev oppozíció, hanem az építő kritika szándékával. „Én sehogy se látom eredendő bűnnek, ördögtől sugallt politikai latorságnak. Sőt egyenesen erény is lehet, ha komolyan gondolják a párbeszédet. A repülő fékberendezése nem ellenzéke a motornak. Belül van a gépben, nem kívül” — magyarázza szerepét. Ahogy az eretnekség se gyengesége, hanem ereje az egyháznak, mert elevenen tartja benne a hitet, s még a szenttéavatási perekben is szükség van advocatus diabolira, úgy Csoóri bíráló szenvedélyét se csak a szembeszegülés indulata gerjeszti, hanem a kötődés jobbítani akaró ösztöne is. A nem-ben mindig ott rejtőzik egy igen is. „Életkedvem, életerőm engem ideköt ehhez a hazához, ehhez a társadalmi rendhez, amelyben sok lappangó, jó erőt látok. És alapot, kifutópályát is hozzájuk” — vallja meg hűségét. Nem az emigránsok idegensége jellemzi magatartását, hanem az optimumot sürgető türelmetlenség. A létező szocializmussal nem egyfajta másság, hanem a szükséges és lehetséges többlet nevében polemizál. Azt szeretné, ha az „elsőbbséget élvező” gazdasági reformot „érzelmi és szellemi megújulás” egészítené ki: kultúrateremtő elszántság, „új lelki erők” beáramlása, az alkotó energiák „nagyvállalkozása”. Eszmefuttatásaiban épp oly erős hangsúlyt kap az irodalom önbírálata, mint a politika felelőssége: „Közérzetünk és tájékozatlanságunk csonkaságáért kizárólag a politikát hibáztatni közönséges vakság” — vonja meg mérlegét. Szó sincs róla, hogy tagadná életünk pozitívumait: „A szabadság nagyon is megbecsülendő változata az a tény, hogy a nélkülözés, a szegénység, a sorban állás diktatúrája nem korlátoz bennünket” — mutat rá a vívmányra. Ám jóval érzékenyebb a hiányokra és fogyatékosságokra, az űrre, amit — több demokráciával és vallásszerűbb morállal — kitölthetőnek vél.

Csoóri az esszét is úgy írja, mint a verset: vallomáskényszerből, a teremtő szubjektum jelenlétével, személyisége egészének mozgósításával. Nem zsúfolja teli anyaggal, sőt a mondandók súlyosságát a stílus könnyed, lebegő mozgalmasságában oldja fel. A felülkere- kedés műfaja: benne „a száműzött meggyőződés töri az utat, vagy a kételkedés sötét vakondja araszol előre”, míg el nem jut a meglelt gondolat katarzisáig. Az ihlet izgalma és a közérzeti információk feszültsége az áttekintés megnyert boldogságában jut nyugvópontjára. Kétpólusú műformát jelent a számára: „élményszerűen átélhető ismeretelméletet”, érzelmi és gondolati fölismerések határértékét, eszme és meggyőződés „páros szívdobogását”. Szembetűnő a folytonossága: metamorfózisok koránt sem szakaszolják annyira, mint a költészetet. Inkább gazdagodik, mint változik. Most például az önéletrajzi intencio- náltság megerősödésével, a gondolatmenet (Cs. Szabó esszéire emlékeztető) műveltségbeli telítődésével, a másféleség kihívásaira felelő ingerlékenységgel.

A kötetben — az eszmei irányultság és a belső árnyalás következményeként — a tanulmány többféle típusa is kikristályosodik. A jellegadó most a számadás-esszé, a tervbe

80