Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Szikszai Károly: Maradék: versciklus
Szikszai Károly Maradék (Menekülés) Hátrál, vagy közelít, nem tudni még. Szobám szelíd, mint egy akvárium. Pormacskák nézelődnek, és nem hallom a csengőt, bár naptárnál gyorsabban csillagszórókat, mutogat: heteket, hónapokat, éveket. Jön, lerakja ajándékait. Piros húsz-száz ulti, terített durkmars. Hullik a szőr, mint az eső, szókincsem kiborítva dobozából. És bélsárillat befelé az eresztékeken. (Eső) Ismerős szagokban gázolva térdig, elrohad a perc, de hova hullik, mire kapumhoz érek? Idő-szag facsarja orromat. A folyosó végén feneketlen kútban kalapommal kaszinózik a hajnal. Belezúdítva tegnapom, leordítja magát a papírról a tükörtojás. Álmosság szüntetné arcom. „Fel, fel, ti rabjai a földnek .. Suhog az eső lábbeli-fényesen, majd surrogó léptek. Arcél-igazítás. Súlyban a tekintet. (Arcél-javító műhely, szóköszörülés garanciával.) Maradék utakon suhog az eső. (Leírás) Lámpámnál megjelennek a rovarok köröznek, nekik ez a sárgaház. Nézvén a papírt a csöndben, eljutok a szavak leírhatatlanságáig és behelyettesítem magam a sómezővel. Vakablak mögött most királyi palást a tájkép, szél gubbaszt benne soványan, összetörve, de szemembe vágja az űrlapot.
