Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Köteles Pál: "33": elbeszélés

hogy abban a fél ország a maga sorsára ismert, a félmúlt fortyogott a könyvben: a négyes fogat, meg a többiek s a táborok, amelyeket csak azért állítottak föl, hogy a hűséges tanítványok ne maradjanak le a tanítómester mögött.

Előbb még azt remélte, hogy könyve megjelenése után megváltozik az élete, hogy visszanyeri valamikori, még suhanc kori biztonságérzetét. De reménykedése hiú ábránd maradt. Sőt, az önbizalom elvesztéséhez még a kudarc élménye is társult. A káposztafejeket ugyanis képtelen volt tökéletesen átprogramozni. Pedig a kísérletre már ráment három kerek esztendeje, ám a IV. bé nebulóira csak látszólag tapadt valami az új tudományból. Igazában megmaradtak harminchármán harmincháromfélének, akik nem követték se tanácsát, se kívánságait, se határozott utasításait.

Csalódottan vette szemügyre a társaságot: Kiábrándultán tette le az osztálynaplót, aztán végighordozta tekintetét a „harminchármakon”, s miközben megigazította a széket, föltette a megszokott kérdést:

— Van-e valakinek rendhagyó mondanivalója, vagy kérdése?

— Elolvastam a tanár úr könyvét — állt fel Takács Géza, az osztály legnyeszlettebb diákja, aki elhatározta, hogy bármi áron orvos lesz és semmilyen fáradságot nem talált túl nagynak, hogy sokasítsa az osztálynaplóban egymás mellett sorakozó, nehezen összegyűjtött jeles osztályzatokat. Mostani buzgólkodásával azonban csak meg akarta hálálni a legutóbbi feleletére kapott ötöst, annak ellenére, hogy a tanár csak négy pótkérdésre kapott válasz után volt hajlandó tintával beírni az annyira áhított jelest. A pótkérdéseknek semmi közük nem volt az aznapi anyaghoz. Takácsot Gizella királynéról fagatta, Mohácsról, Eötvös Józsefről, Kun Béláról. A fiú pedig pontosan olyan válaszokat adott, amilyeneket elvárt tőle. Nem is a felelete miatt adta meg a jelest, hanem azért, mert úgy érezte, egyedül benne hagyott valami nyomot kétségbeesett pedagógiai erőfeszítése.

Az elmúlt három esztendő kudarcot kudarcra halmozott, s a csődöt még inkább hangsúlyozottá tette a buzgólkodó fiúban tapasztalt picinyke változás: az ellenpont.

A többiek még csak meghunyászkodóbbak se lettek.

— Számomra nagy élmény volt — folytatta hosszú hatásszünet után a horpadt mellkasú diák.

— Örülök — válaszolta egykedvűen a tanár. — Hogy is hívják magát? — kérdezte az osztály kuncogása közben.

— Takács Gézának! — pironkodott a fiú.

— Na persze! — bólogatott a tanár.

— Remek könyv! — mormolta minden meggyőződés nélkül a fiú.

Ez a válasz kissé meglegyintette Táskái tanár úr hiúságát, még arcizmai is megpuhultak. Nem volt ereje kitartani eredeti elhatározása mellett, hogy nem hallgatja meg a diákot, s ezzel bizonyságát adja, hogy őt csak a közügyek érdeklik, még akkor is, ha ezzel saját személye háttérbe szorul. „A többiekben egy szemernyi érdeklődés sincs” — gondolta újra Táskái Ádám, miközben csak úgy lopva végighordozta tekintetét a káposztafejeken. Még a gömböc, minden lében kanál Bodor Pistán se észlelt semmi változást: se mosolyt, se méla fintort.

— Na és? — kérdezte kurtán, s tettett érdeklődéssel az osztálynaplót vizsgálta, majd a zsebnoteszába jegyzett valamit.

— Most már számomra is világos, hogy a személyi kultusz politikai gyakorlata miként döntötte romlásba az országot meg a Sztálin szindróma és a csalhatatlanság érzésével párosuló önkény ... — Takács folytatta volna, de a tanár leintette.

— Először is, nem mindegy, hogy miben hiszi magát csalhatalannak az ember ...

— Csalhatatlan ember nincs — vetette közbe Bodor. — Lágyfejű, aki annak hiszi magát.

— És ha jó ügy érdekében próféta az ember? — sétált a vita csapdájába a tanár.

— Én nem ügyekről beszélek, hanem emberi magatartásokról. Ólyanokról, hogy „mi különös emberek vagyunk”, ami majdnem arra rímel, hogy „felsőbbrendüek vagyunk”, meg aztán mi az, hogy valaki csalhatalan — ömlött a szó Bodorból.

37