Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Köteles Pál: "33": elbeszélés

Táskái Ádám csodálkozott magán, hogy miért hagyja beszélni a kölyköt, hogy miért nem inti le. Megvárta, amíg befejezi, aztán tekintetét Takácsra fordította:

— Szóval a személyi kultusz ...

— Ma is akad még bőven Atyaisten, Fiúisten és egy csomó aprószent — bugyborékolta tovább Bodor.

— Megmondtam: ebből elég! — pattant fel a tanár.

— Az embereket nemcsak internálótáborokban lehet megnyomorítani egy életre — makacskodott Bodor. Itt van például...

— Nem akarok példát hallani. Azonnal hagyja abba — dühösen legyintett, mivel egyre inkább hatalmába klerítette a gyanúper, hogy egy színjáték részese. „Lehet, hogy a többiek is így gondolkoznak, épp csak nem merik kinyilvánítani.” Hiába minden — villant át az agyán —, marad a csőd.” Visszaült a helyére, s hogy zavarodottságát leplezze, megint az osztálynaplót lapozta. „Talán annak a fiúnak az agyába — nézett Takácsra, — érzésvilágába mégis sikerült belopni valamit. Meg a könyvemet is elolvasta” — ágált benne a hiúság, de csak egy pillanatra, hogy aztán megint szétterpeszkedjen benne a kudarcélmény lelkibékét próbáló állapota. S ez a rossz érzés annál kevésbé volt elviselhető, minél inkább érezte, hogy képtelen megfogalmazni, mire is akarta ránevelni a káposztafejeket. „Meglehet, hogy saját képemre akartam formálni őket?” A kérdés az — ötlött hirtelen eszébe —, hogy az én akaratom változásaira képesek-e már ösztönösen reagálni?” Ezt az axiómának tűnő mondatot hamar le is jegyezte, a cetlit kabátja felső zsebébe csúsztatta, de aztán újra előhúzta, az asztalra tette, s hosszan nézegette. „Na és a módszer?” „Legyenek akarattala- nok — válaszolta határozottan magának — Igazodjanak az elveimhez” — javította ki magát. Ezen a merésznek ítélt félhangos gondolaton kissé elmélázott. „Az engedelmesség bizonysága kellene, hogy az új tesztrendszert maradéktalanul elfogadják.” Végre megnyugodott, mert érezte, hogy sikerült megközelítenie a dolog lényegét.

A harminchármak mintha csak megérezték volna, hogy tanáruk a vágy és a bizonytalanság két távoli partja között hánykolódik, hangosan pusmogni kezdtek, cédulák röpültek egyik pádból a másikba. Az apró termetű Bodor pedig minden ok nélkül fölnyerített.

— Mi történt, ha szabadba kérdeznem? — a kérdés mindenkinek szólt, de a tekintete Bodorra szegeződött.

— Felelnem kell a kérdésre vagy csak válaszolni, amolyan civil minőségben? — kérdezte utánozhatatlan szemtelenséggel a fiú.

A kérdésében volt valami kedvesség is, ami azonnal megbocsáthatóvá tette a hányaveti- ség határát súroló beszédmodort.

— Mert ugyebár az nem mindegy — egyelőre ...

— Egyelőre legjobb hallgatni! — intette le Táskái.

— A hallgatás nem válasz — körözött egy névtelen hang valahonnan a hátsó padokból.

Ettől a közbeszólástól egészen megzavarodott, nem tudta megemészteni, a düh újra

kezdett elterpeszkedni egész lényén, a fülcimpájában szokatlan forróságot érzett, s megint ütni szeretett volna. Egy pillantást vetett a sarokba, de az esernyő szerencsére nem volt ott.

— Szóval — állt fel Bodor, s a tekintetében kihívás volt, a tartásában hányavetiség.

— Egyelőre csak választ kérek — legyintett alig észrevehetően Táskái tanár úr —, csak választ.

— Kár — tárta szét karjait Bodor, miközben a fiúk megint pusmogni kezdtek, amit lányok kuncogása tarkított. — Ha szabadna megjegyeznem — próbált választékosán fogalmazni Bodor —, a tesztrendszert én továbbfejlesztettem . ..

A tanár összerezzent, de hamar összeszedte magát.

— Ami tökéletes, azt nem lehet továbbfejleszteni — zökkentette ki győzelmi mámorából a fiút —, röhögnöm kell kispajtás — próbált kedélyeskedni, de ez nem túlságosan sikerült —, méghogy maga továbbfejlesztette, ahhoz magának még fejlődnie kellene fiam, amire persze nem sok remény van . . .

38