Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Köteles Pál: "33": elbeszélés
Köteles Pál „33 5? M jL V -Mindennap arra ébredt, hogy undorodik tőlük. A káposztafejektől. Mind a harmincháromtól. Ezt a számot mindig idézőjelbe tette, mintegy jelezve ezzel a maga számára, hogy a szám nem fejezi ki önnön értékét, hogy csak viszonylagos. Az utálat annyira hatalmába kerítette, hogy képtelen volt tisztázni legalább önmagának: mikor is kezdődött benne a viszolygó érzés. Az időpontot és a pontos okokat keresve, már jó ideje képtelen volt nyugodtan aludni, csak hánykolódott az ágyon, néha egészen hajnalig s amikor kelnie kellett, fáradtabb volt, mint este, amikor ágyba zuhant ugyancsak a kimerültségtől. Ez az állapot eggyel több ok volt arra, hogy egész lényén eluralkodjon immár a gyűlölet. Minden reggel hosszan nézte magát a tükör előtt, mintha attól a másiktól várná a választ, akivel szembenéz. Rövidlátó szemével hosszan pislogott a fürdőszoba kissé homályos falitükre előtt, ám a szembesüléstől még inkább szétterpeszkedett benne a tehetetlenség léleknyomorító érzése. Egyre súlyosabb kölöncök rántották mélybe az önbizalmát. — Az a baj — igazított a férfi felöltőjén a kissé molett, mindig nevető szemű aaszonyka —, hogy neked az égen-földön semmi se jó. Semmi. Napsütésben is azért keseregsz, hogy bezzeg majd jön a rossz idő, eső, villámlás, hóesés. — Meglehet — hagyta rá morózusan —, majd elmúlik ez a jókedv apály is, ha eljön az ideje, ha célhoz értem. — Mindig csak majd — fintorított egyet az asszony, és leplezett csodálkozással vett észre a férfi tekintetében egy jól körülhatárolható moccanatlan ürességet. — Istenem, édes jó istenem — borult a férje vállára, s közben igyekezett kitörölni szeme sarkából a könnyet. — Mi van veled? — kérdezte Táskái Ádám kissé idegesen, miközben az órájára nézett. — Valami baj van? — Semmi — válaszolta a nő. — Akkor jó — vetett egy kósza pillantást az előszoba-tükörbe is, és kilépett az ajtón. Az utcán most is rohant, szinte szelesen igyekezett átfurakodni a tülekedő emberek sokaságán, miközben folyvást az járt az eszében, hogy önbizalma megtépázódott ugyan, de önfegyelme annál inkább nyilvánvalóvá lett. „Vajon nem a kudarc rejtegetésének képessége ez?” — torpant meg egy pillanatra, aztán megint belefurakodott az embersűrűbe. Még kereken negyed óra volt a kezdésig, s az út alig több öt percnél, mégis hatalmába kerítette a félelem, hogy elkésik. Lopva föltekintett az égre, s dühítette, hogy esernyővel indult el hazulról, holott a napsugarak már kora reggel bearanyozták a várost. A helyzet ilyen mérvű félreismerése felingerelte, s az esernyővel idegesen többször is egy nyomába szegődött kóbor kutya után csapott. Ám, mivel a pincsi mindannyiszor elugrott előle, a vadgesztenyefák ágait kezdte verni. Az emberek megtorpantak körülötte, egyesek hangos megjegyzéssel, mások rosszalló fejcsóválással ítélték el az értelmetlen fabotozást. Újra meg újra az órájára pillantott, s szorongva gondolt rá, hogy esetleg elkésik, hogy az igazgató korábban érkezik be, mint ő, s ezzel óhatalanul csorba esik a tekintélyén, de legalábbis megkopik a „pedánsan pontos” minősítés. Amihez annyira ragaszkodott. Minden reggel annyi feszültség halmozódott fel benne, mint amikor első órájára készülődött. Az idő nem oldotta föl szorongását. Azután sem, hogy megjelent egy könyve, amely országosan ismertté tette a nevét. A maga élettörténetét ugyanis úgy elevenítette meg, 36
