Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Zalán Tibor: Amíg szeretsz: kishang-líra
FÉRFI 3 A szilvafák alatt ültem legszívesebben, azután. A lombok között hernyók zabáltak. Hallottam, ahogy zizegtek, rágtak a fejem fölött. Némelyik a vállamra hullott. És én nem söpörtem le őket. Vártam, egyszer csontvázig zabáljanak, ahogy gallyig tarolták le pár nap alatt a szép szilvafámat. Béke volt ebben, megbékélt közelségükben a lelkem. NÓ 1 Görögországban voltam a legboldogabb. Medúzák között lebegett a lelkem; finom lények derengtek át rajta a víz alatt. A Blue Dolphinba hajnalonta narancsfák illatát hozta el a szél. NŐ 4 Azok a felhők, ott, az égi bögre kék kakaóján úszó könnyű tejszínhabok .. . NŐ 3 Már olyan vézna a kezed, törékeny a tested. Majd fölemel és szétroppant hatalmas ujjai között az idő. FÉRFI 1 Most mindennel számot vetek. A harangszó segít és elkísér. FÉRFI 2 A háború — én nem tudom, mi a háború. Az aknaszilánkok ... az egyik azóta is benne van a karomban. Hát nem különös, hogy úgy van benne, mintha mindig is ott lett volna — a helye. Mint a csontjaim! Hús rakódott köré, a testem befogadta. Lásd: az ember testében ugyanúgy jelen van a háború, mint az élet. Ez nem példabeszéd. Nem tudom, mi a háború — talán a háborgó emberi lélek, mely a világba kilépve végzi el öntisztulását. Én voltam háborúban — nem tudom, mi a háború. NŐ 2 Végtelen hosszú lépcsősoron mentem fölfelé. Amikor fölértem, visszanéztem. Nem volt mögöttem semmi, a lépcsők sem. Gondolod, álmodtam? Hová lett mögülem az, amit addig megtettem? S hogyan lehet mégis, hogy visszatértem onnan? És mi volt előttem? FÉRFI 1 Annyi kérdés emészt! De nincs válasz rájuk ... ! NŐ 3 Csak beszélj! Én majd följegyzek mindent, hogy minden megmaradjon, ami te voltál. FÉRFI 1 ígérted, hajón jön el hozzám a szerelem. ígérted, szerelem. Látod: halál. NŐ 1 Dús kékbe vésett aranytornyok közé szegezték a Napot. Készülj! Akárhol vagy: készülj! Szívem alatt vacog a ragyogás. FÉRFI 1 De miért nem üzensz, ha tudod, nem bírok egyedül lenni? NŐ 3 Melletted vagyok. Csak emeld fel kicsit a fejed! Nézz rám! FÉRFI 1 Rád nézek, de nem látlak. Nincsenek már szemeim. KISFIÚ—KISLÁNY Előbb a szavak hagyták el, Csak utána a látvány, az élet. Azt hitték elaludt, pedig meghalt. Azt hitték meghalt — ő tudta, felébredt. FÉRFI 1 Innom kéne. Megtöltenem melegséggel a csontjaimat. FÉRFI 3 Reggel, mielőtt elindulsz, térj be hozzám. A petróleum lámpa mellett ott vár a fél pálinka. Idd meg, de máshoz ne nyúlj! Még összetörnéd a szemüvegemet. Mielőtt elmégy, fújd el a lámpát. Ha kilépsz a gádorba, nyomban tedd fel a kalapodat — ki ne hulljon a hajad. Emiatt... NŐ 4 Azon az esőcseppen ott ragyogott az egész világ. Ilyen óriás az esőcsepp. És ilyen semmi a világ — tudod? NŐ 2 Kérdezték, ismertelek-e. Nem válaszoltam . . . hazudok. Azt mondtam, nem ismertelek. Nem láttalak, nem érintettelek. Csodálkoztak, valaki rámkiáltott: hiszen együtt éltetek, tudok róla! Magam éltem, mondtam, mindig egyedül; és nem voltál soha mellettem — és nem hazudtam, amikor ezt mondtam. FÉRFI 2 Ha hazaköltözöl, házat építek neked a kertben. Magas, emeletes házat. Esténként kiülnénk a kertbe, tüzet raknánk, vagy üldögélnénk a teraszon és hallgatnánk, hogyan kopog életünk cserepein az eső. FÉRFI 3 A sötétségtől pedig nem kell félni. A fény nélküli élet mély és végleges tartalmakat sűrít. A fény olyan, mint a mankó — csak a gyengék, az élők támaszkodnak rá. NŐ 1 Minden ölelésből kiveszik egy idő után a szenvedély. Szétszivárog valahová a múltba, a tértelenségbe. A miénkből is. S te haragszol rám ezért, de hiába. A testet 30
