Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - "Iszonyú rendet vágtam": beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral: az interjút Staar Gyula készítette
Elővettem, kiteregettem rajzaimat és elmagyaráztam az ötmillió voltos gyorsítóberendezés tervét. — Rövidesen a Budapesti Műszaki Egyetem Elméleti Villamosságtan Tanszékének vezetője és a Központi Fizikai Kutató Intézet Atomfizikai Osztályának vezetője lettél. — Igen. — Valamit nem egészen értek. Párttag voltál? — Nem. — Még kevésbé értem. — Nézd, amikor Sopronba kineveztek, ebből senki nem csinált nagy ügyet. Amikor Budapestre akartak hozni, abból már nagy cirkuszt csináltak. Bekérettek a pártközpontba. A főszemélyzetis, ismert régi pártmunkás, fanyar, megkeseredett arcú ember, leültetett, és nagyon feszesen, majdhogynem ellenséges hangon indította a beszélgetést. Előtte egy halom akta, feljegyzés. Azt mondta: — „Ide figyeljen, Önt mi, mások javaslatára, nagyon fontos feladatok megoldására szánjuk, mert nem kis dolog a Műegyetem budapesti katedrája, és a legelőkelőbb kutató intézet atomfizikai osztályának vezetése. Ugyanakkor súlyos kifogásunk van maga ellen, és pedig az, hogy semmiféle politikai megmozdulásban nem vesz részt, nem nyilatkozik, nem áll ki a rendszerünk mellett.” — Már ne haragudjék — húztam ki magam —, én ezt a munkámmal teszem, előadásaim vannak Sopronban és Pesten is, utazom ... — „Ne is folytassa! — szakított félbe. Tudjuk, arra szokott hivatkozni, hogy sok a munkája, nem ér rá. De várjunk csak, maga mindig ilyen apolitikus volt? Elkezdett papírjai között lapozgami, majd kihúzott egyet, és számomra is meglepő tényt közölt. — „Itt az áll, hogy a harmincas években maga volt az egyetlen, aki nem lépett be a műegyetemi Hungarista Bajtársi Egyesületbe. Pedig beléphetett volna, megvoltak a feltételei.” Váratlanul megenyhülve közel hajolt, és azt kérdezte: — Hogyan csinálta ezt? Nem volt ebből kellemetlensége? Kiegyenesedtem. Pillanatra átvillant rajtam, na, most hőst csinálhatsz magadból. Aztán elnevettem magam: Nem, nem. Kérem, bármilyen furcsa, ebből nekem semmi bajom nem származott. Ettől kezdve a beszélgetés roppant szívélyessé vált, búcsúzáskor hosszan rázta a kezem. — Én azért megkérdezem, mert bár személyzetis nem vagyok, de kíváncsi az igen: miért vagy apolitikus? — Semmiféle olyan szervezetbe nem akartam belépni, ami véleményemet, gondolataimat a legkisebb mértékben is megkötötte volna. A gondolati szabadságomat féltettem mindenféle béklyótól. Ezért tartózkodtam a vallástól, a Bajtársi Egyesülettől és minden párttól, ami olyan cselekvésre kényszeríthet, amivel esetleg nem értek egyet. Az önállóságomat féltettem. Bennem ugyanis nagy hűség- és kötelességérzés van: amit vállalok, azt mindenáron igyekszem véghezvinni. Hallgatólagos egyességet kötöttünk a hatalommal, én minden erőmet megfeszítve végzem a dolgom, ők pedig hagynak az utamon járni. Ma már azt is látom, hogy maga az a tény, hogy megtarthattam ideológiai függetlenségemet, nem erény volt, hanem kiváltság, amely különleges, elsősorban a haditechnika számára fontosnak tartott szakmámnak — atomfizikusi mivoltomnak — volt köszönhető. Nem tudom, milyen megalkuvásra lettem volna hajlandó, ha választás elé kényszerülök. Szinte értetlenül csodálom azokat az írókat, művészeket, akik inkább hallgattak, vagy az íróasztalfiók számára dolgoztak. — A Központi Fizikai Kutató Intézetnek, úgy tudom, később igazgatóhelyettese lettél. — Igen. Kovács Istvánt kinevezték igazgatónak, Jánossy Lajos meg én voltunk az igazgatóhelyettesek. A Műegyetemen egész állásban, a KFKI-ban félállásban voltam. Amikor pedig Kovács István lemondott, az Akadémia elnökének felkérésére rövid ideig az intézet megbízott igazgatója lettem. — Milyen terveket akartál megvalósítani a KFKI-ban? — Először is, meg kellett építenünk az első komolyabb gyorsítóberendezést, amelyen azután a kísérleteinket végezhettük. Arról persze álmodni sem mertem, hogy mondjuk 14
