Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - "Iszonyú rendet vágtam": beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral: az interjút Staar Gyula készítette

Farkas Mihály segítségével készen vetetek ilyent, hiszen egy modernebb Van de Graaff típusú magfizikai gyorsító félmillió dollárba került. Stratégiám tehát a következő volt. Amilyen gyorsan csak lehet, elkészítjük a berendezést. Közben egy elméleti csoport felkészül, s amint a gyorsító használható állapotba kerül, elkezdi a kísérleteket. A kísérleti csoport ezzel párhuzamosan elkészíti a kiegészítő berendezéseket. Kezdetben hónapokra lebontott, részletekbe menő, pontos terveket csináltam, mely tartalmazta azt is, kitől mit várok el.

A készülék 1953-ban már üzemelt, 1954-ben Gerő Ernőnek általunk előállított radioaktív izotópot mutattunk. Ami ennél fontosabb, két kiváló fiatal munkatársam, Erő János és Keszthelyi Lajos (ma a Biofizikai Intézet igazgatója Szegeden) kísérleteivel megszületett az első modern magyar eredmény, melyet vezető nyugati tudományos folyóiratban publikálhattunk.

A Szovjetunió, hogy nyitási szándékait ezzel is bizonyítsa, 1955-ben a világ előtt feltárta az atomenergia békés felhasználása során elért kutatási eredményeit. Megnyitotta kutató- intézeteit, laboratóriumait. Több külföldi delegáció látogatott oda atomreaktor, kísérleti reaktor vásárlásának szándékával. Mentünk, mi magyarok is. A delegációnk fizikus tagjai voltak Jánossy Lajos, Pál Lánárd, jómagam és velünk jött egy miniszterhelyettes. Mindenhová elvittek, mindent megmutattak, Moszkva, Leningrad, Kijev, Harkov legnevezetesebb kutatóintézeteit láthattuk, tervrajzokat tanulmányozhattunk, közvetlen közelről vizsgálhattuk, megtapogathattuk a kísérleti reaktort, turbináit, mindent. Nagy élmény volt.

Természetesen más szocialista országok is küldtek delegációkat. A világhírű fizikus, Joliot-Curie munkatársa, a jugoszláv Savic, a Szovjetunióból hazatérve megszakította útját, feljött a KFKI-ba. Megnézte az atomfizikai osztályunkat és csodálkozva mondta:

— „Higgye el kollégám, itt Budapesten sokkal jobban meglepődtem, mint a Szovjetunióban. Ott csodálatos dolgokat láttam, de arra számítottam. Erről egyszerűen fogalmam sem volt, hogy önöknél ilyen berendezések működnek, nemzetközi súlyú kísérleteket végeznek.”

— Néhány év múlva életednek nehéz időszaka vette kezdetét. Lejöttél a hegyről a Duna szintjére, a Duna mellé, a Műegyetemre. Majd élettered továbbszűkült, az St. épület 216. számú szobájára. Kérdezhetek erről az időszakról is?

— Hogyne! Miért ne. Ez is a történetemhez tartozik. Ide is saját erőmből küzdöttem le magam.

— Jó, akkor vágjunk bele. A KFKI-ból a magad elhatározásából jöttél el, vagy küldtek?

— Erre nem válaszolhatok egyértelmű igennel vagy nemmel. Magam döntöttem úgy, hogy eljövök, de akkorra már, 1956 után megfagyott körülöttem a levegő.

— Miért, mit csináltál ötvenhatban professzor úr?

— Megválasztottak a KFKI forradalmi bizottsága elnökének.

— Mondanál erről kicsit többet?

— Október 23-a után a KFKI-ban is nagy volt az izgalom, óriási gyűlést szerveztek, amelyen a kutatók és a dolgozók megválasztották a forradalmi bizottságot és annak elnökét. Demokratikus szavazással óriási többséggel engem választottak elnöknek. A pádból, ahol ültem, mindössze két mondatot szóltam az emberekhez. Közöltem velük, mikor és hol vehetik át a fizetésüket. Ennyi volt a programbeszédem. Az elnökség nagyon józanul és higgadtan vezette a gyűlést. Emlékszem, valaki felszólalt és csúnyán kirohant a párttagok ellen. Ne elvtársazzunk itt..., meg hasonlókat kiabált. Többen helyeseltek, kezdett agresszívvá válni a hangulat. Erre fölállt egy vékony, sovány kutató és ezeket mondta:

— „Ha a kolléga nem ismerne, bemutatkozom, én vagyok a KFKI párttitkára. Tudom, most a dolgok megváltoztak. A kommunista párt egy kis párt lesz. Az a véleményem, ennek hasznát látjuk, mert akik eddig karrierizmusból léptek be, azok most kiszóródnak. Kisebb, de tiszta párt lesz a kommunistáké.” Az emberek hangulata egycsapásra megváltozott, lehiggadtak, indulatuk elszállt.

15