Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között
azonban eltekinteni ezúttal a szigorú időrendtől (sőt a vitához való kapcsolódástól) — a külső és belső összefüggések más rendet igényelnek. A „Vallani és vállalni” után következő évtizedben új viszonyítási alapul mindenekelőtt a Fekete kolostor kínálkozik. Annál is inkább innen kell elindulnunk, mert amikor Tabéry történelmi regénye, a Vértorony megjelent, Kuncz Aladár már régen dolgozott a fikcióval teljesen szakító könyvén, amely a legfrissebb „vértorony”, az első világháború (igaz, a front mögött megélt) személyes élményét építette epikába. Az alkotói szubjektum felől nézve, újabb indítékát találjuk a készülő Fekete kolostorban a romantikus történelmi regény létjogosultságát megkérdőjelező vita kirobbantásának. Kuncz Aladár eleve kerül e művében minden „regényes” elemet; mintha esszébe kezdene, úgy szólal meg: „1914 nyarán, a világháború kitörését megelőző hetekben, kis francia tengeri fürdőn nyaraltam”. És hasonlóan pontos, tárgyias, a történteket racionálisan értelmező a folytatás. A breton faluban hírül vett hadüzenettől egységes folyamatnak láttatja életét: „Nekem ettől a pillanattól kezdve elment minden kedvem a szórakozástól. A háború kísértete mellém szegődött s azóta — tizenhat éve — egy percre sem hagyott el. Vége volt gondtalan életemnek. Vége a fiatalságnak. Úgy éreztem, hogy huszonnyolc évemmel befejeztem az életemet, vagy legalábbis befejeztem egészen egy régi életmódot, régi világot.” (A Monarchia kora zárul le itt.) A francia internálás aztán keretnek bizonyul: egy „kollektív regény” kerete lesz, amelyben azonban lélektani mélységgel tárulnak fel az egyéni és közös szenvedések s azok az emberfeletti erőfeszítések, melyek az embemek-megmaradást célozták a megaláztatás és gyűlölség kálváriáján. Esztétikai koncepció tekintetében mindenesetre Kuncz Aladárnak ez a könyve került a legtávolabb a VértoronytiA — és a legközelebb a világhírhez. Több mint fél évszázad — egy újabb, borzalmasabb világháború és újabb, „modernebb” gyűlölséghullámok — után mit sem veszített korszerűségéből. . . A másik Kuncz Aladár-kötet, a hagyományos regényformát őrző Felleg a város felett közelebb áll ugyan a „Vallani és vállalni” ankéton szántónkért társadalomábrázoláshoz, mégis meglehetősen hamar feledésbe merült. Más kérdés, hogy ezt a megfeledkezést nem érdemelte meg; mert ha nem is európai rangú és érdekeltségű epikai alkotás — mint a XX. század eleji erdélyi társadalomábrázolás kísérlete korántsem jelentéktelen. Jól megszerkesztett, pergő cselekménye, problémalátása és hiteles emberábrázolása ezt az első kötetnél megrekedt trilógia-nyitányt az újra felfedezendő művek közé emeli, és abba a sorba állítja, amelyben a Czimeresekkel Tamási Áron is helyet kért, de amelynek kiemelkedő, maradandó értékű darabja Bánffy Miklós Erdélyi története. A „gyávaság-vita” összefüggésében először persze a Czimeresekről kell szólnunk: ez az a könyv, amely már-már bizonyos hozzászólások (például: Franyó Zoltán) vádpontjait öltözteti regényfigurákba. Néhány tehetetlen, pipogya alakot leszámítva, némi túlzással gazemberek gyülekezetének minősíthetnénk a Tamási Áron által megidézett „czímereseket” (a „ez” lényeges stiláris utalás a címben, illetve megnevezésben — az arisztokrata gőgre, az öröknek hitt előjogokra utal). A valóságos panoptikummá összeálló számtalan negatív figura esztétikailag voltaképpen egymást gyengíti, s ma már teljes objektivitással elmondhatjuk, hogy Tamási e regényének legfőbb gyengéje éppen a hősábrázolás (az antihős-jellemzés). Ennek ellenére nem csupán a politikai leleplező szándék jellemzi a Czímereseket, hanem a hatalomváltozás (1918—1919) mozgósító erejű korrajza, egy letűnőben levő világ kis és nagy vámszedőinek könyörtelen bemutatása. (Az „összes tekergőket” maga köré gyűjtő főszereplőnek, a fiatal Ercsey grófnénak, Tildának mondja az energikus székely Burján Gáspár: „Hagyja inkább aludni őket. Ne költse fel se a könyvből, se az ágyból.”) A regényíró végítéletet tart, s a megfellebbezhetetlent kevés tisztességes hőseinek egyikével, az inkább csak naivitásáért elmarasztalható Csetneky orvosprofesszorral mondatja ki (kevéssel azelőtt, hogy „az összedőlt világ romjai alól” kikászálódni nem tudó öregember megmérgezi magát): „De az a világ elmúlt, amelyikben nekem volt igazam. Most egy olyan következik, ahol másnak lesz igaza.” A regényvégi nagy tűz — mint Móricz Zsigmond Fáklyájában — ezt a történelmi ítéletet nyomatékosítja. De abban is jelképet láthatunk, hogy a falubeliek, magyarok és románok együtt kezdik a tüzet oltani. (Tamási Erdélyi csillagok c. novelláját is tűz-jelenet zárja; ott a gyűlölet tüzében elhamvad a szerelem, a két szerelmes.) Van azonban a Czimeresektlek még egy érdekes vonatkozása, a „Vallani és vállalni” fényében: ez a Tamási-regény amolyan ellen- Vértoronynak tekinthető, legalábbis ami főhősét illeti. Ha Fugger Katalint Tabéry „szent szűznek”, a népért életet-halált vállaló eszményembemek ábrázolja, Tamási Áron nagyvilági szajhát rajzol Tilda figurájában, aki személyi varázsát, a körülötte levő férfiakban felébresztett szerelmet vagy egyszerűen szerelmi vágyat a legaljasabbul, legönösebb céljaira használja fel. A cselekmény itt mindvégig Tilda körül bonyolódik (a politikai eseményeket felvillantó kevés kitérővel), s ebből az erotikával ugyancsak fűszerezett negatív karriertörténetből végül valóságos ponyva kerekedik — amelynek valóban kevés köze van Tamási gondolati-költői-nyelvi egységet alkotó életművéhez. 75
