Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között

Hivatkozni szokás arra (maga Tamási is megtette), hogy a Czímereseket olvasó gróf Bánffy Miklós elégedetlen lévén a szerző arisztokrata-ábrázolásával, emiatt határozta el saját családi és társaságbeli, történeti tapasztalatainak a megírását. Arról azonban tudomásunk szerint nincs feljegyzés (vagy nem került a nyilvánosság elé), hogy a Felleg a város felett c. Kuncz-regény ugyancsak az Erdélyi történet előzményének számítható, amennyiben az oltvári történések néhány jellemző motívuma visszatér Bánffy regénytrilógiájában — és ott kapja meg a nagy epikus kereteket s a meglepő, a korabeli erdélyi magyar prózában talán páratlan lélektani mélységet. A Felleg a város felett egyik legfontosabb mellékszereplője, Abáty Andor, az Oltvártól húsz kilométerre fekvő Bánhida ura, könnyen azonosítható az Erdélyi történet főhősével (és rokonítható szerzőjével!), Abády Bálinttal, a nagyműveltségű arisztokratával — jóllehet Kuncz a kiábrándult embert, a passzív műélvezőt, Bánffy pedig a kis és nagy machinációkon átlátó (a történelmi, tektonikus mozgásokat megsejtő), sem a tespedő, sem a mulatozó pusztulásba belenyugodni nem tudó és nem akaró, mély emberi vonzalmakra, igaz szerelemre is képes főurat alkotja meg regényhősében. (Abády Bálint életreszóló nagy szerelme a trilógia leggazdagabban, legtöbb melegséggel megfestett szereplője, Adrienne ha csak pár rövid epizódban is, szintén felfedezhető a Kuncz-regényben mint Alvinczy grófné, Abáty Andor régi kedvese.) Az Abáty-, illetve Abády-család jellemzésében már több az egyezés Kuncz Aladár lényegileg külső és Bánffy belső láttatása között: sem egyik, sem másik szerző nem heroizálja a nagymúltú arisztokrata famíliát, ellenkezőleg, a ridegségnek, a buta, öngyilkos gőgnek, a kívülállók, a „rangon aluliak” lenézésének, az igazi értékektől való elzárkózásnak a levegőjét érzékeltetik, halálraítélt világát ábrázolják. (A „Vallani és vállalni” kritikája esztétikai formát ölt!) Kuncz az elkészült első kötetben csak néhány jelenetet szentel e társadalmi rétegnek (bár Abáty Andor és testvére, Abáty Klára s a tanár főhős, Szentgyörgyi Tamás szerelme révén a probléma szinte mindvégig jelen van a regényben), Bánffy Miklós viszont saját osztálya szigorú bírálatát állítja a trilógia középpontjába, megszabadítva önmagát a történelmi illúzióktól. Amiben Bánffy Erdélyi története páratlan irodalmunkban, az a freskó-hatás, azon belül pedig az egyes szereplők változatos, árnyalt bemutatása, a jellemek és helyzetek gazdagsága, lélektani hitele. Aligha túlzás Móricz Zsigmond paraszti univerzumával vagy Thomas Mann polgárvilágával állítani párhuzamba Bánffy Miklós arisztokrata társadalmát. Az Erdélyi történet szerzője ilyenformán valóban „megmutatta” a Czimeresektl író Tamási Áronnak, hogy milyenek is a belülről látott és láttatott grófok és grófnék, bárók és bárókisasszonyok — ám nem azzal, hogy felmentette volna osztályos társait (akiktől az irodalom és művészet révén ha nem is teljesen, de némiképpen az életben is eltávolodott), hanem úgy, hogy az „ördögi” vonásokat is emberarcra rajzolta, nem kaptafa után dolgozott; minthogy ismerte, bízhatott és bízott a valóság erejében. (Csattanós, méltó válasz ez az ábrázolásmód Franyó Zoltán Bánffyt mocskoló, pamflet-élű vitacikkére.) Abády Bálint és Uzdyné Milóth Adrienne mellett a hús-vér regényfigurák egész csapatát teremtette meg, a tekintélyvédő, családi kapcsolataiban is rideg, különös anyától, Abády Rózától a rendkívüli tehetségét elpazarló „bukott angyalig”, a világfiból deklasszálódó Gyerőffy Lászlóig s a másképpen ön- és közveszejtő, degenerálódott, vidékiesen tájékozatlan, felületes, üres vagy szélhámos arisztokratákig. Abády Bálint a trilógia harmadik kötetének a legvégén nem jelszakavat mormol magában, amikor az első világháború előestéjén a Feleki tetőről letekint a városra (Kolozsvárra), hanem csupán összegezi mindazt, amit az előző 1700 könyvoldal emberi sorsokban kifejezett:

„Maga előtt látta a birtokos osztályt, aki uraskodásban leromolva, gazdasági pályára nem megy, hanem csak hivatalnok akar lenni vagy ügyvéd. A történelmi oktatás tanári karát is, aki csupán a kuruckodást dicsőíti és lebecsüli azokat, akik a magyar múltban munkára és önismeretre intik a nemzetet. — így töltődik meg az ifjúság csalóka ideálokkal és sovén jelszavakkal. — Ebből alakult ki az a jogászias és türelmetlen közvélemény, ami a századfordulótól már csak hízelgő frázist fogad el és minden bírálatot hazafiatlanságnak tart.

Maga előtt látta a főrangúakat, akik vezéri szerepre tartván igényt, hát sutba dobják európai látókörüket, vagyoni és erkölcsi súlyukkal igazolva mindazt a maszlagot, melyben legtöbbje valóban nem is hisz, de ami az ő zsírójukkal mind jobban megmérgezi a politikai életet. [.. .]

Most elpusztul az ország és vele az a nemzedék, aki mindent fontosnak tartott, ami formula, paragrafus vagy frázis. Aki az államélet valóságait el tudta felejteni és délibábok után futott, akár a gyermek. Aki tudatlanságában élt mindannak, ami a nemzetek talpköve: erő, önbírálat és összetartás.”

Fél évszázad perspektívájából olvasva ezt a szigorú ítéletet és jóslatot — a Megszámláltattál, és híjával találtattál. . . Darabokra szaggattatol konkrét történelmi értelmezését —, döbbenten tapasztaljuk időszerűségét sok táján a világnak: „csalóka ideálok”, „sovén jelszavak”, „türelmetlen közlemény”, „hízelgő frázis” stb.). No de Bánffy nem másoknak — saját népének mondta el figyelmeztetését. Ez persze az erdélyi gróf összegzése. Magában a regényben történelmi illúziói is hangot kaptak, a részletesen leírt reform-törekvésekben és szövetkezeti kísérletben s az unalomig túlrészletezett

76