Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között
megjegyzés — legalábbis mai ismereteink szerint — főként a Temesvári Hírlap egynémely munkatársára volt találó, de semmiképp nem érintheti Gaál Gábor valóban elvi kritikáját!) Nem célunk ezúttal végigkísérni a vitát. Csak a legfontosabb — egymással szemben álló vagy egymást kiegészítő — véleményekből idéztünk, anélkül, hogy kitértünk volna a nyilvánvalóan elfogult, kisszerűén várvédö vagy záptojásokkal dobálózó felszólalásokra és felszólalókra. A „gyávaság” fél évszázaddal ezelőtti értelmezésére adtunk példákat, arra, hogyan látták 1929-ben az erdélyi magyar írástudók a történelem és a jelen viszonyát, a megmaradás lehetőségét, a jövőt. Év végén, a napilapok karácsonyi számaiban — a vita lényegi lezárulása után — többen is visszatérnek a mólóban lévő esztendő irodalompolitikai eseményére. Makkai Sándor (akkor még) református püspök például, az Ady mellett kiálló híres könyv, a Magyar fa sorsa szerzője (akit nemcsak regényíróként, hanem a történelmi létkérdések esszéistájaként ismét föl kellene fedezni, újraértékelni!), Hivő történet-látás címmel figyelmezteti olvasóit a történelem reális szemléletére, amelyben egyaránt helyet kell kapnia a nemzeti múlt dicsőségének és a nemzeti bűnök tudatosításának — az ifjúság nevelése, vagyis a jövendő érdekében. Egy nappal korábban, ugyancsak a kolozsvári Ellenzékben pedig Spectator ad pontos közéleti diagnózist, talán keserűbbet (előbbre látót?), mint amilyet épp a sikeres „Vallani és vállalni”, illetve a „gyávaság-vita” után gondolnánk. Kreimer Miklós, akárcsak a Helikonban Tamási, a „régi magyarosan, arisztokratikusan” politikája, a patópálos szellem ellen szólal fel, a „most cselekedni kellene” belső parancsától hajtva. A „leajzódás” félelmében (eszmefuttatásának ezt adja címül) ébreszteni próbál: „Csak önmagunkra várhatunk, saját eszmélésünkre, saját akaratunkra, önkéntes és gyors átalakulásunkra. Csak önmagunkból meríthetünk, de sietnünk kell, amíg van hová vedret lebocsátani, mielőtt az aszály minden belső kútfejet el nem apaszt.” A közelmúlt vitáit, a hétköznapi és történelmi tapasztalatokat foglalja tulajdonképpen össze, valamennyi publicisztikai megnyilatkozás közül a legbátrabb szókimondással (a királyi Romániában!): „A mi kisebbségi hitünkben a múltnak van ugyan jelentősége, de csak a jövendőnek lehet szerepe. A jelen fogalmi tartalma egészen megváltozott: nem jelent mást, mint az elpusztítás közvetlen szándékait a hatalom részére, a fejek gyáva lehajtását a kisebbségi magyar oldalán.” Regények igazsága A „Vallani és vállalni” után a szókimondás becsülete megnőtt a regény műformáiban is. A harmincas évek első felének gazdag termésében tallózva, érdemes nyomon követni, hogy mi változott írói szemlélet- és kifejezésmódban az erdélyi magyar regényben a Vértorony, illetve a „gyávaság vitája” óta. Hiszen a harmadik évtized végén lezajlott sajtóvita — bármilyen jelentős — mégiscsak epizód a romániai magyar irodalom történetében; a perdöntő szó mindenkor a műveké. Az idézett publicisztikai (és esszé-) szövegek próbája végül is a rákövetkező korszak regényirodalma. Regénytől regényig haladjunk tehát, a Helikon-ankét kiindulópontjául szolgáló Tabéry-műtől Kacsó Sándor, Szilágyi András, Kuncz Aladár, Tamási Áron és Bánffy Miklós nagyepikai vállalkozásaiig követve figyelemmel a történelem- és társadalomláttatás változásait a romániai magyar irodalomban. Választásunk meglepőnek tűnhet, célunk azonban a társadalmi önvizsgálat legjellegzetesebb regény-példáit felmutatni, egymástól távoli alkotók és alkotások tanúságtételét megidézni — immár a bátorság fényében, nem tekintve másodlagosnak az esztétikai szempontokat. Alkotás, Cselekvés, Élet — e három kategória együtt jelentkezése indokolja (persze, nem kizáró jelleggel) épp ezeknek a szerzőknek a regényeit állítani vizsgálódásunk középpontjába. A művek kronológiája azt követelné, hogy Kacsó Sándor könyve, a Vakvágányon és Szilágyi András Új pásztora kerüljön elemző áttekintésünk élére, hiszen mindkettő 1930-ban hagyta el a nyomdát; igaz, egyik sem az Erdélyi Szépmíves Céh nyomdáját: Kacsó regénye az 1929-es (Kós Károly által vállalt) kolozsvári visszautasítás után (amely fontos szerepet játszott a „gyávaság-vita” kibontakozásában is) végül is Brassóban, a Brassói Lapok kiadásában jelent meg, az Új pásztor pedig Párizsban talált kiadóra (Editions Monde). De nem csupán földrajzilag került a legtávolabb e két regény a Céh műhelyétől. 1931-ben jelent meg a Czimeresek — Kolozsvárt ugyan, de a szerző, Tamási saját költségén —, valamint a két Kuncz-regény, a Fekete kolostor, majd a Felleg a város felett (ez utóbbi már posztumusz könyvként). Kuncz Aladár műveit az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki, csakúgy, mint 1932-ben Tamási Áron trilógiájának első kötetét, Ábel a rengetegben címmel, egy esztendővel később az Ábel az országban-t, 1934-ben az Ábel Amerikában-t (Bánffy Miklós illusztrációival). 1934-ben indult ugyanitt a Bánffy-trilógia, az Erdélyi történet, a kétkötetes Megszámláltat- tál.. .-lal (amelyet majd csak 1937-ben követett az ... És híjával találtattál, szintén két kötetben, és 1940-ben zárta a közel 1700 oldalas freskót a Darabokra szaggattatol). Célravezetőbbnek tűnik 74
