Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között

kedves tanár vissza akarna az iskolapadok közé engemet csalni. Ki kell jelentenem: jobban szeretem az országúton. Innen akarok felelni. De jeleznem kell, hogy sokkal többről van szó, mint amit a felvetett kérdés magában foglal. Mert halálos biztonsággal érzem, hogy itt Erdélyben, ezekben a napokban, a vajúdó irodalom ügyének csak egyetlen szava az, amely mellette vagy ellene kiált a történeti regénynek. Nálam is egy régen hordozott gyötrődésnek csak első hangja volt, amely alkalom- adtán kiugrott: ne öltözzetek páncélba, hogy megmondhassátok az igazságot!” Az irodalmi műformákkal való bíbelődés helyett tehát most ismételten az országút metaforáját villantja fel (a novella is az országúton indul) — ezt az oly kézzelfogható, az expresszionistáktól (a fiatal Déry) a neorealizmu- son túlemelkedő modem filmművészetig (Fellini) és a beat-mozgalomig (Kerouac) oly népszerű, természetes, köznapi metaforát: „Az erdélyi országúton állok, aki ember vagyok és akinek igazán Erdély az egyetlen hazája. Nekem most nem műformák és elvi kérdések jelentik az irodalmat, hanem a fájdalom és az öröm, a panasz és a gyermekes kuncogás, a népem sorsa, amely bennem vonaglik, a harc minden hazug és gonosz ördögfia ellen: egyszóval az élet.” De nem az öröm, a gyermekes kuncogás idejének eljöttét érzi, hanem a panaszét és fájdalomét, főképpen azonban a harcét. Miután kimondta „a keserű szót: itt országos bajok vannak”, s leszámol „az erdélyi irodalom emelkedettebb, tisztább és emberibb” voltának az illúziójával, nyilván a közelmúlt eseményeire (Áprily és mások távozására) utalva még keserűbb igazságokat vág kortársai szemébe; az ún. „schisma”-vitát is új oldalról, kérlelhetetlen realizmussal világítja meg: „Úgy csináljuk az irodalmunkat is, mint a politikánkat: régi magyarosan, arisztokratikusan, a valóság megvetésével. Nem is fog itt fáklya vagy harsona lenni senki olyan, aki a háta megett érzi Budapestet, ha keménynek, könnyesnek vagy véresnek bizonyul az erdélyi talaj.

Nem titkolom: csak a fiatalokban van némi reményem. A különbség, a kínai fal nem Kolozsvár és Budapest között fekszik, hanem az öregek és a fiatalok között. Egyetlen pillantás is elég arra, hogy meg lehessen állapítani: ma a fiatalok jelentik az új Erdélyt és a fiatalok jelentik az új Magyarországot is. Es az öregek nem jelentenek semmit? De igenis, ők a Monarchiát jelentik, amelyik elmúlt.”

E józanítóan szigorú okfejtéssel párhuzamosan kell olvasnunk a Tamásinál négy évvel fiatalabb — tehát 1929-ben huszonnyolc esztendős — Kacsó Sándor cikkeit a Brassói Lapok ban (1929. október 16-án és 27-én). Gyávák voltak az erdélyi magyar írók — kiáltotta véleményét világgá Kacsó, szembeállítva az írói gyávaságot az elmúlt tíz esztendőben a kötelességét teljesítő újságírással („.. .az erdélyi magyar irodalom viszont nem volt a helyén, nem vallotta és nem vállalta a kisebbségi sorsot. Nem teljesítette a kötelességét!”). A Helikon és még inkább az Erdélyi Szépmíves Céh (vagyis a könyvkiadó) bírálatát valóban felfedezhetjük ebben az ítéletben, de Kacsó nem csupán intézményt támad, hanem elsősorban írói önvizsgálatot követel, mert felelősséget érez a földért és embereiért, amelyen élnie adatott. Adys kifakadással írja: „Mintha a mi témáink, a mi fájdalmaink nem lehetnének általánosan emberiek! Mintha nem az volna a mi feladatunk, hogy ennek a földnek, ennek a sorsnak, sőt a kisebbségi sorsnak színét és szagját, örömét, ha lenne és jajgatását, ami elég van, erecskékkel vagy dagadó folyókkal bevigyük az emberiség nagy Óceánjába.”

Gaál Gábor a Korunk ban a Kacsó-cikk ön-, társadalom- és intézménybírálói hangját erősítette fel, a „gyávaság” kisebbségpolitikai vonatkozásaira alig tért ki. A polgári (vagy éppenséggel feudális kötődésű) írástudó négy fal közé zárt világát európai érvénnyel ostorozza, és azon belül láttatja a „suttyom-akadémiának” nevezett helikoni irodalmat. Gaál „a századelő Nyitóárának esztéta technikáján és szépségeszményén” rágódó szerzők transzilván szellemiségét mondja bűnösnek. „Ez a tudat nem is ismerheti és nem is ábrázolhatja a valóságot. Az általa rótt irodalomban tehát a valóság — a »kiegyenlítő« gátlások miatt — megközelíthetetlen. A valóságnak nyoma sincs. Mert hogy ábrázolhatja ez a mindenfelé elkötelezett tudat a kisebbségi sors kalugyereit és vámszedőit például, amikor az osztályok békéjéből már eleve fétist csinált, és hogy ábrázolja a kisebbségi osztályhelyezkedések mozgását például, amikor a valóság mozgását már előre letagadja. A valóság felé vivő híd tehát itt már az első lépéssel leszakadt. . .” Ha figyelmesen olvassuk Gaál Gábor cikkét a Korunkból és a Tamási Áron-esszét az Erdélyi Helikonból (egyidőben jelentek meg), a kritika lényegét tekintve sok egyezést találunk bennük; a lényeges különbség — a szóhasználat különbözése mellett — az, hogy Gaál elutasítja a helikoni kereteket, Tamási viszont lehetségesnek tartja a táboron belüli megújulást. Miközben ugyanis szóvá teszi, hogy „még mindig nem volt magvető kézben az irodalom irányítása” (Benedek Elek mellőzését fájlalja), a helikoni szervezkedést pozitív lépésnek minősíti, „biztatóbb állomás”-nak nevezi, és sürgeti e keret tartalommal való megtöltését: „Türelmetlen, eleven szellemé kellene kiforrnia és el kellene söpörnie ezzel a szellemmel minden buta és ügyakasztó maradiságot, amit »konzervativizmusi'-nak neveznek nálunk is; és el kellene sodornia minden hazug és gyökértelen, kotlós »radikálizmust«, amely csak azért kiabál, mert nem engedik őt lakájnak lenni.” (Ez utóbbi

73