Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között

Ugyanebben a kötetben, egy másik esszéjében (Búcsú a vándorévektől) szintén a harmincas évekből néz vissza Cs. Szabó az előző évtizedre, s az európaiságban fenőtt nemzedék nevében így nyilatkozik: „Kapkodó, tanácstalan vagy félrevezetett fiatalok voltunk a húszas években, gyanútlanul és önzetlenül készültünk az »élet»-re, holott akkor vettük ki a javát. Európa néhány évig a fölvilágosult tizennyolcadik századot utánozva, nem kényszerített olyan körültekintésre, mint a mai húszéveseket.” Cs. úgy érzi, hogy „ennek az ifjúkori rendetlenségnek” — a láz hiányának — köszönheti az ő nemzedéke a „humanista arányérzéket”, és jó sorrendnek véli (utólag is) az egyetemes, azaz európai felől a sajátos felé való közeledést. Noha éppen húsz év választja el életkorban és élményekben Cs. Szabó Lászlót a Fekete kolostor szerzőjétől, az Erdélyi Helikon szerkesztőjétől, ez a jellemzés Kuncz Aladárra is kiterjeszthető, hasonló változást-fejlődést az ő életművén is lemérhetünk — beleért venrodalomszer- vezői munkáját. De beidézhetünk egy harmadik Cs. Szabó-esszét is (

Egy erdélyi renegát vallomás), amely immár függetlenítve a nemzedéki szemponttól, irodalomtörténeti jellemzésként fogadható el — Kuncz Aladár életének utolsó éveire, tehát a „Vallani és vállalni” korára vonatkoztatva is: „Vannak olyan korok, amelyek erősebbek az embernél. Nem nagy, nem szép, nem aranykorok. Az aranykor fölött az ember áll, az embernél erősebb kor a vulkánok martaléka. Ilyen korba jutottunk mi is, a szorongás, gyökérvesztés el-elszakit a mozdulatlan, örök Ideáktól. Ez a fejvesztett, gyökértelen ember követi el műfaji vétkeinket is, az önéletrajzot, vallomást és kéretlen számadást.” Legfeljebb annyi korrekció szükséges, hogy nem csupán a „gyökértelen ember” követi el a „műfaji vétkeket” — az önéletrajz, vallomás, számadás a húszas évek végén, a század negyedik évtizedében (sőt mondhatni, azóta is, folyamatosan) jellemző műfaja a „helyben-maradóknak”, az erdélyi, a romániai magyar irodalomnak. (Alighanem csak hangsúly-különbségekről, belső arányokról van szó, hiszen a XX. századi magyar irodalom egészében, népiek és nem-népiek prózájában — Illyéstől Veres Péterig és Kassákig — ez a szubjektív műfaj fontos, nemegyszer meghatározó szerephez jutott.)

A „Vallani és vállalni” mindenesetre — valószínűleg Kuncztól származó! — címével is beszél önmagáért. Igaz, e cím Berde Mária vitaindítója fölött szerepel az Erdélyi Helikon 1929. októberi számában, a röviden vázolt távolabbi előzmények és a Berdét felkérő Kuncz-levél ismeretében nyomós okunk van azonban feltételezni, hogy a szerkesztői akarat érvényesült a címadásban is. Tabéry Géza egyébként korántsem érdektelen és értéktelen s a jelentől nem teljesen elvonatkoztatott Dózsa-kori regénye, a Vértorony csak az apropót jelentette „a történeti regényről és a mai erdélyi magyar író hivatásáról” nyilvánított vélemények, állásfoglalások közlésére; s amint ma már ugyancsak tudjuk, Berde Máriát — sikeres történelmi elbeszélések és regények szerzőjét — sem véletlenül szemelte ki a vitaindítás feladatára Kuncz Aladár. Arra még nem derült fény, hogy a Helikon-ankét második vallomásának szerzője, Tamási Áron szintén Kuncz felkérésére szólalt-e meg; mindenesetre Tamási írói tartásából, publicisztikai közbeszólásaiból szervesen következik az így van című írás, az Erdélyi Helikon 1929. novemberi számában — az is kétségtelen viszont, hogy a Kuncz Aladár szerkesztette folyóiratban Tamási Áronnak megkülönböztetett helye volt.

A Tamási-esszé már címével folytatja a Berde-cikket, amely ezekkel a nevezetes mondatokkal zárult: „Tisztán irodalmi nézőpontból pedig nemcsak hogy becsületesebb, de részben könnyebb is volna megfogni a jelenben lüktető s magát felkínáló életet. Csakhogy persze, a könnyebbség pusztán a megalkotás munkájára vonatkozik, viszont kiáltani a művünk mellé — vallani és vállalni — ahhoz emeltebb homlok, több mindennel való leszámolás, több mindenre való elkészülés is kell, író és kiadó részéről egyaránt.” Az „így van” tehát Tamási Áron csatlakozása a kritikához, sőt egy szókimondóbb diagnózis jelzése. Letagadhatatlan rátartisággal tulajdonképpen az elsőséget is magának követeli („Ezt a kérdőjelet én már odaálmodtam régen, sőt a minapjában, írván a *Vértorony«-ról az Ellenzékben, nyíltan is megvontam a tetszésemet a történeti regényektől.”), előre elhatárolva hozzászólását mindenféle méricskélő taktikázástól: „undorodik minden ilyentől a vérem. Nem tudok megállani, hogy felszedjem az érvek apró kavicsát. Lelkemnek valami különös szele kelt, a nyers igazság ereje feszít és lök. Bocsássatok meg, de nem tudok hűvös, elvi kérdések közé hasalni, hogy ott esztétikát és regényfilozófiát makogjak. Rohannom kell, mert az élet ösztöne kerget.” Ez az expresszionista-aktivista kiáltványra emlékeztető fogalmazás érdekesen cseng össze Kuncz Aladárnak egy korábbi, Adyt méltató írásával („A jövő művészet hangja csak ezé a feszült vitorlájú, győzedelmes életé lehet” — olvassuk az Ellenzék Kuncz-cikkében, 1929 januárjában), de visszhangzani véljük benne azt a történelmi meghatározottságú nyugtalan keresést is, amely néhány hónappal előbb az Erdélyi csillagok című nagy Tamási-novellát szülte. Csakhogy Tamási esszé-szövege a novelláénál direktebb állásfoglalás — a helikoni kezdeményezésen túl a romániai magyar irodalom időszerű kérdéseiben, a társadalmi-politikai gondokban. Kilép a megadott keretek közül — nem műfajt, hanem életet hirdet. „Nyögni és nyikorogni hallom irodalmunk egész sorsát. Ebben az egészségtelen zajban kapja el fülem a kérdést: a mi jelen életünkben van-é létjogosultsága a történelmi regénynek? Olyan kérdés ez, mintha egy

72