Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között

tekintélyét és tudatát” tartanák ébren ezen a földön. Babits a „szellemiség kincseit” félti a kortársi magyar literatúrában is, ahol szerinte „éppen nemzeti tekintetek gyorsítják” a nem kívánatos változás folyamatát, „a fiatalabb és európai eredetű kultúrmagyarság” értékeivel szemben a parasztság őserejére hivatkozva. Egy művészt naggyá tehet ugyan „e nyersanyag azon forró lerögzítése”, egy egész művészet szegényessé lesz általa — állítja Az írástudók árulásában. Az irodalom — „méltón az írástudók árulásának korszakához” — nem a Szellem és a Művészet, hanem az Élet irányában kereste a gazdagságot. „Nem ismert nagyobb vágyat, mint végképp és praktikusan is leszállni az Élet harcainak piacára, s Alkotás helyett a Cselekvést írta a zászlóra. Ezzel elvileg lemondott a megmaradásról, mely eddig minden művészet magától értetődő célja volt”. Belelovalva magát „a nyers erő kultuszának” ostorozásába, a tulajdonképpen önmagával is vitatkozó, vívódó író már-már hátat fordít a mának, a klasszicitásra való törekvést hirdeti meg. („És teljesen illik a Szellem életté alacsonyodásá- nak e korához, ahogy ma a Maiságot szinte egyetlen értékmérőként kezelik a szellem dolgaiban: olyannyira, hogy szavainkkal szemben nem az a várható kritika alapja: igazak-e?, hanem inkább az, hogy maiak-e? Akinak még köze van az Igazsághoz — mely régi írástudók előtt több volt az Éleméi —, annak először is abból a babonából kell kigyógyulnia, mely szerint a Jelenkor mindig »nagyszerű«, s modemnek lenni nemcsak hasznos, hanem dicsőség is; mintha oly biztos lenne, hogy az Emberiség folytonosan és egyenes vonalban halad valami Jobb felé. Akit nem gyógyított ki ebből a Történelem — örökös, szörnyű visszaesései, népvándorlásai s kultúrapusztító háborúi és forradalmai —, azt kigyógyíthatta már az is, amin mi magunk átmentünk.”)

Kuncz Aladár lényegében ugyanúgy átélte a történelmi eseményeket, mint Babits (mindössze két évvel volt fiatalabb a Nyugat szerkesztőjénél) — valamivel azonban többet is átélt: előbb a fogság megaláztatásait, aztán az önként vállalt kisebbségi sorsot. Alighanem ez a plusz-tapasztalat formálta át a franciás műveltségű esztéta, a „játékos bohém" élet- és művészetszemléletét s vezette a Babitsétól lényegesen eltérő következtetéshez a megmaradás kérdésében. A kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét, majd 1929 augusztusától az Erdélyi Helikont is szerkesztő Kuncz Aladár éppen a megmaradás érdekében nem fogadja többé el Alkotás és Cselekvés szembeállítását, és programszerűen száll le „az Élet harcainak piacára”. Nem száll ugyan nyíltan szembe Babits Mihállyal, sőt többszörösen felkéri őt közreműködésre, elsősorban regionalizmus és európaiság összebékíthetőségének elméleti megvilágítását kéri, várja tőle — de ezzel is a Cselekvés, az Élet pártján áll. Korántsem akarja háttérbe szorítani az Alkotást — éppen az alkotás feltételeit szeremé megteremteni a szerkesztői cselekvéssel, nem utolsósorban a legjelentősebb alkotók mozgósításával.

A sajátos élethelyzet tehette fogékonnyá Kuncz Aladárt egy másfajta „Európa-szerte létező írói érzülettípus” iránt, mint amilyenhez Babits vonzódott (és amelyhez Gaál Gábor a szomszédvár szellemi vezérét, Kunczot is sorolta). Érdemes itt tovább keresgélnünk, más nézőpontokat, tanúságtételeket is bevonva e kérdés megvilágításába. Lapozzuk fel pédául Cs. Szabó László Levelek a száműzetésből című, 1937-es esszékötetét, és nyissunk rá a Műfaj és nemzedék címet viselő, alapvető fontosságú írására. Az írástudók árulása s a „Vallani és vállalni” vita idején Cs. Szabó alighanem még csupán csendes megfigyelő, s amiről említett esszéjében beszél, azt pár év választja el a Nyugat és az Erdélyi Helikon szóban forgó közleményeitől, európai kitekintésű helyzetjelentését mégis a XX. század harmadik évtizedének utolsó esztendeire is vonatkoztathatjuk. Olvassuk tehát Cs. Szabót: „Azok a tudósok és írók, akik máskülönben sose tágítottak volna a lassan érlelt, átfogó és időtlen igényű munkától s a tizenkilencedik század derekán vaskos »Alapelvek«-et írtak volna, most politikai, történelmi, társadalmi esszékben, fennhangon tájékozódnak, áttérnek a heves lüktetésű, rövid lélegzetű dokumentálásra. [...] Matematikusok, történészek, régészek, bölcselők, társadalomkutatók, közgazdák, közírók, költők, regényírók az olvasó elé sietnek, »közbeszólnak«, magasabbrendű, humanista értelmezéssel egészítik ki a szakszerű gazdasági válságelemzést.” Érezzük e szövegen a babitsi ihletést (a terminológiában és a világnézetek fölé emelkedni akaró, általánosításra törő ítéletekben), mégis Kuncz Aladár cselekvés-központú új magatartásához áll közelebb. Mint az ifjú nemzedék képviselője, Cs. Szabó nem fél a harctól és a harc eredményétől: „Türelmetlenséggel tisztul meg ez a kor is: a humanizmus, türelmét vesztve, fegyverhez nyúl. Az a műfaji tájékozódás, mely közel egy évtizedig erasmusi kétlakisággal gaudet bonis et tolerat malos: örül a jónak s tűri a gonoszát, a gonosz ellen fordul s áttörve a politikai ködön, a világnézeti gőzön s az ösztönök fegyvertáncán, kivívja az új emberséget. [. . .] Mondjanak akármit az írástudók árulásáról, lelkierejük az utolsó években helyreállt.” A Valéryből és Thomas Maimból indított gondolatmenet végül a hazai kortársak és közvetlen pályatársak munkásságának (sommás) értékelésébe torkollik, ebben a szellemben: „Java íróinkban is elkezdődött a változás; az esszé etizálódik, egy harciasabb humanizmushoz igazodik. A vázlatos műfajokat kitölti a férfimunka, az irodalmi-esztétikai vívmány »politizálódik«...”

71