Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 10. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - I. rész
A község ügyelő orvosa volt. Járványok idején fölhajligatta az iskolások szeme héját. Himlő ellen oltott mindannyiónkat. Ha hívták, nyárvizek idején fölugrott sokbillentyűs motorbiciklijére, robogott. Télen nyerges lóval lépetté a hat kilométeres mély sarakat. 1936 körül Kiss József személyében saját orvossal dicsekedhetett a falu. Komoly fiatalembert ismertek meg benne. Tíz évig élt ott, nagyobb falu csábította magához. Pedig ez a pöttöm kis embercsomó olyan hálás lehetett neki, hogy tanyás földjeit hagyta itt bérben, mikor elment, szépen épített házat, sajnálkozó pacientúrát. A háborús években elorvosta- lanodott a falu. Morvay Ödönt korlátozták a praxisa gyakorlásában. Végül családostól együtt elvitték a haláltáborba. Oda is maradt. * A háború után a mindent kiteljesítő nagy akarások hoztak egy kiszolgált katonaorvost. Tóth Gézának hívták. Katonás szögletességét, mindenkit tegező szokását a nagy tűrőképességű falu szokta meg. Egyik cirok-, mák-, répaegyelésben elkopott térdű, gerincű, szomszédasszonyunk elment a rendelésre. Kikérdezi a kiszolgált katonaorvos, miután a személyi adatait az orvosi könyvbe írogatja. — Hány éves vagy, Eszter asszony? — Hát doktor úr, kérőm, nem is szégyöllöm, benne vagyok a hetvenedik évemben! — Akkor mit akarsz még? — Hát mit akarnék, doktor úr, kérőm, hát élni akarnék még egy kicsit, hisz most jön föl ránk a jó világ napja! Hát élni akarnék alatta! Az orvos is azt akarta. Meg is tett mindent, hogy úgy legyen. De hát ilyen volt a gusztusa. Ezzel is erősítette a gyógyuláshoz való hitet. Az is kell, nemcsak az orvosság. Ha élni akarsz, gyakorold! A finánctalan időben működő zugpálinkafőzőkből ömlött a répacefre, mint a víz. Rákapott egy jó kiállású högyös kisgazda. Mondták rá, könnyű a békát a tónak ugrasztani, ha neki is arra áll a feje. Mert szerette is a Jani a tütüt. Élt vele nyakló nélkül. Egyszer betegeskedni kezdett. Ment a katonaorvoshoz. — Gyógyítson mög! — Elébb tán vizsgáljalak. Mi a panaszod? — Nem is hízok, mégsem gyün rám a nadrágom! — Iszós vagy ugye? Dagadt a májad! Többet egy kortyot se vegyél a szádba. Érted? Akkor van négy, öt éved! Nem ihatsz, érted? Értette azt a kis högyös gazdaember, de hát égett a szuflája a jó kis cujka után. Inkább beletoldatott a nadrágjába, hogy rámenjen. Ivott. Fájt a mája. Bedagadt a szeme. Táskás a szeme alja, sárga az arca színe. Szédelgett. Ment a katonaorvoshoz. — Nem használt az orvosság, doktor úr. — A jó szó nem használ neked! Több eszed lehetne. Ha így csinálod, hat hónapod sincs! Hát nem érted, a fene a hurkádat egye ki! Káposztalevet igyál, ne pálinkát. S ide ne gyere. Én az állam zsebére nem tömöm beléd a gyógyszert. Olyan vagy, mint a feneketlen zsák. Hányom beléd a drága patikát, nem fog rajtad. Fene egye ki a gyetrádat! Három hónap sem tellett, az orvost, mint halottkémet hívták Jani házához. Akkor már a földön ki volt terítve, hogy hűljön. Az ajtót sem csukta be maga után az orvos, már rákiáltott: — Megmondtam, Jani! Négy évet elhajítottál magadtól! Géza doktor elgyógyítgatott a faluban vagy tíz kis esztendőt, mire aztán megszerették, megszokták. Elköszönt. Mert amikor az állam minden polgárának a tyúkszemégéstől a komoly bajokig magára vállalta az összes fájdalmait, annak a reparálását, Géza doktor nem tudta ellátni a misszióját. Megöregedett, elözvegyült, elkedvetlenült, elköltözött valahová messzi, még élő rokonai közelébe. A falu ott maradt ezernyi jajával orvos nélkül. Sietve lépett a tanács. A régi jegyzőlakot orvosi rendelőnek, lakásnak alakíttatá át. Pályázattal hívott egy fiatal orvost. A falu úgy volt vele, néhány évig ez is eléldegél majd közöttük, aztán egyszer sátort bont. 9
