Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 10. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - I. rész
Elmegy. De hogy ki ne fogyjanak az orvosból, jöttével együtt pályázatot hirdettek a szegedi orvoshallgatók között ösztöndíjra. Ha elmegy a mostani, új állja helyét. Mit képzelt a tiszta új orvos, amikor a térképről leolvasta Dombiratos nevét, mit sem, de azt gondolhatta, új élet, új rend alakul majd munkálkodása nyomán. Ő nem csak gyógyít, de rendet rak. Nevel minden mozdulatával, szavával, parancsával. Egyik gyerekkori cimborám özvegy édesanyjával lakott, aki egyik éjszakán váratlanul rosszul lett. Jóska gyerek szaladt az orvos ablakára. Hadarva beszél az ismeretlennek, úgy kell magyarra fordítani mondatait. Aranyoskodó szidalma így száll: rdögbuon bba a azmá rodba!, ami csak annyit jelent, ördög bújjon abba a tokmány orrodba ... stb. Hadar az orvosnak is, hogy jöjjön azonnal, az anyja a halálát érzi! Mire az orvos: — Reggel nyolctól rendelek, szomszéd úr, akkor fáradjon be. — De hát nem éri mög a röggelt, doktor úr, szépen kérem gyüjjön ki! A doktor csukni akarta az ablakot, de a hasadékon még kiszólt: — Ha nagyon rosszul van, hozza be, szomszéd úr! Jóskának sem kellett több. Éppen fiatal hársfákat védő karózat állt az orvosiak előtt. Kirántott egy faragott husángot, fölmutatta: — Ide figyeljön, doktor úr, én rögtön föláldozom magát! Maga itt fekszik tétlenül, anyám két sarokkal arrébb haldoklik! A hátamon hozzam a beteget, vagy a trágyás talicskámon? Pizsamára kapta a kabátot, ment az orvos. Mert a dombiratosi is tud viselkedni. Ha szép szóval nem, hát husánggal. Több mint húsz éve ott él. Böcsülik. Mindenki azzal, amiben tehetséget érez. Disznóölések idején összehordanak neki annyi kóstolót, egy zászlóalj katona nem élné föl egy hét alatt. Visszautasítani nagy haragszomrádos kihívásnak számítana. Amikor Dombiratoson azt mondják: ne vesse meg a kínámat, az már rimánkodás. Megfellebbezhetetlen. Tíz évvel ezelőtt egy kora nyári hajnalon karikázok haza a bánhegyesi vonatról a szüleim látására. Utam az orvosiak előtt vezet. Nyitva a nagykapuja. Leszállók a bicikliről, hátha most siet autóján valami hívásra az orvos. Kis nehézségek az udvar felől. Irombás tétova csirkenép eredezik ki a kapu száján, mögötte az orvos. Söprűvel térítgeti a vágnivalók hadát. — Adj isten! — Adj isten! — Nem legeltetni hajtom ám őket, álmatlan hajnali óráimban, — mondja. A dombira- tosiak annyi hálacsirkét összehordanak nekem, nem tudok velük mit kezdeni. Kicsapom őket. Menjenek, ki merre lát. Megenni nem győzöm. Vigyem a piacra? Nagy sértés, szégyen lenne! A háláért nem verhetem szájon a betegeimet. Az etika tiltja ezt is, azt is. Kezdőkoromban hetenként beutaztam Gyulára, Csabára. Vittem a recepteket, ha kellett kiváltottam. Egyik hajnali buszra vártam. Még nem ismertem mindenkit. A sötétben csak sziluetteket láttam. Kendőbe bugyolált kisgyerekkel várakozott egy fiatalasszony. Beszélget a szomszédjával. Kérdi tőle, hová töri ezt az ártatlan kisgyereket ilyen hajnalok hajnalán? Azt mondja a kisgyerekes: — Orvoshoz viszem Gyulára! — De hát van orvosunk, te Bözsi. Nem tudod? — Hogyne tudnám. Annál is jártunk. — Nem használt? — De használt. Csak hát nem bírok neki hinni. Nem fogad el semmit. Aki pedig nem fogad el semmit, az nem bízik a saját tudományában. Olyan, mint az öreg Forgács Ferenc. Az a rossz órát is megreparálja, életet csihhant bele, nem kér érte semmit. Jár az óra, ameddig jár, de ha megáll, adják a gyerekeknek játszani, vagy dobják a szemétbe. Újjá nem tudja varázsolni. Én ezzel nem tudok elnyugodni. Hét év után tudtam az urammal egy csöpp gyerököt partra révészölni. Hányszor 10
