Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 10. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - I. rész

A sintér irigyelt biztonságban élt. A feje fölötti tető a községé. Sóra, paprikára való havonta kitelik. Kis kertet tarthat, bérföldekben is dolgozgathat. Állatvészkor szüretelt. Mindig akadt szakmabéli munkája. Egy-egy halálra ítélt kutyát a kezére adtak. Egyiket, mert már kiöregedett, megvakult, megrühesedett, a másikat, mert elszömtelenödött. Rákapott a tyúktojásra, a kóborlásra. Számtalan kutyabűn elparentálója a sintér.

Kiss Gyura örökös temetőcsősz különös színezetet adott a fölsoroltaknak. Ő is a csőszházban lakott a halottak kertjében.

Asszonyi népek sírgondozás közben kérdezték tőle: fél-e?

— Csak az élőtől. A halott a legjámborabb ember.

Javadalmai közé tartozott a temető kaszálható rétjének a füve. A parlagon konyhakertet művelt. Állandó gondozásra vállalt sírokat. Szakmája mestere lévén, ásott olyan kívánatosán szép gödröket, mintha iparművész remekelte volna. Az embernek kedve kerekedett belekucorodni. És bár ritkán haltak az emberek, tartaléksírja mindig volt Kiss Gyurának, amiket raktáron tartva befödött cirokszárral, hogy az esők, szelek, s nap meg ne szaggassa a partjait.

Hivatalát nagy önérzettel viselte, aminek látható jele csak annyiban mutatkozott, hogy örökösen iszogatott. A gyászolók is hordtak neki, itatták, talán, hogy jól bánjon a rájuk bízott hozzátartozókkal. A rávaló is mindig összecsurgott. Szeretett kocsmázni. A halotti torokon is megkaphatta a porcióját. Mikor olyan halottat temetett, aki adósa maradt a csőszbérrel, annak beleállt a sírjába. Taposta, ahogy faültetéskor szokás a gyökerekhez tiporni a földet.

— A fene a beledet egye ki, most már nem eszed el előlem a kommenciót! Hiába zabáltad az enyémet, a családomét. Te is ide kerültél!

Ezt olyan félhangosan mondta, ha akarta, hallhatta a gyászoló család is. Nem volt rá eset, hogy lepisszentették volna.

Vasárnaponként a nagymise kezdete előtt minden kocsmát bezártak. A vendégeket kiöblítették az utcára. Ahogy tanítóink gyerekeket az iskolából, kísértek át bennünket a templomba. Kiss Gyura ott dévánkozott részegen egy fának dőlve. Kitágult szemmel nézett bennünket, száznál több elemistát, a kalapját föltolta, hangosan fölsóhajtott:

— Teremtő jóistenöm, de sok sírt meg kell még ássak, mind mire ezt a sok gyerököt eltemetöm!

Akkoriban lehetett olyan jó hetvenéves.

Orvosok

Minden kis karistolással, hirtelen jött hascsikarásokkal nem szaladtak Kunágotán orvoshoz. A távolságot a rávaló pénz messzire hajította. Ökölnyi dudort érzett a gyomrában nődögélni a dombiratosi, mire orvoshoz folyamodott. Előbb megpróbált mindent.

Mit sem változott a világ Mátyás óta, akinek udvari bolondja arra a kérdésére, hogy milyen foglalkozásból van a legtöbb, a főurak kacagása közben odaválaszolt, hogy orvosból van a legtöbb. Volt is orvos, meg orvoslás.

Lyukas fogra ott volt a templomból lopott tömjén, a szemes bors, a vékony terpentin, a pálinka. Ha ezeken túltett a fájdalom, Kocsa úr következett, aki az első háborúban közös honvédeknél mint patkolókovács szolgált, kitanulta a gyógykovácsságot. Végső mentségül ha odaszánta magát a fogfájás. Kocsa nekikészült. Lófoghúzó fogóját megfertőtlenítette a tűzön, rátétté a fogra, kirántotta. Harisnyaszárban tartott puskaporral tömte el a vérzést. A lósebeket is salétromos puskaporral vérzéstelenítette.

Szemmel nem látható bajok is előkerekedtek. Morvay Ödön kunágotai orvost nem kerülték el vele. Halál ellen ő sem tudott orvosságot. A betegségekkel szemben fölgyüreke- zett. Legtöbbször győzött. Tisztelték. Soha nem szidták a „piszkos zsidaját”. Nem érezték rajta. Keze, zöld szeme melegét, hatásos szakértelmét érezték. Az eltakart mindent.

8