Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 10. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - I. rész
A véletlenek játéka egy ember léte, hogy megszületik a világra. De azután már bugyrában az ősöktől örökölt tulajdonságok sokasága. Az már törvényszerű. Azt a bugyrot nem lehet letenni. Cipelni kell. Meghatározza az ember sorsát, jól és rosszul. Ha fölismeri a terhét hordó ember, hogy mi minden létezik hozományában, s élni tud vele, úgy boldogulhat. Ha a rossz tulajdonságait is fölismeri, fékezi, kormányozza, azzal is előrébb megy. Ha nem ismeri föl önmagát, csak vergődik ösztönei örvényében. Annak a bajuszát más pödri, nem ő maga. Boldog? Szólnak ilyet a bibliában is, hogy boldogok a lelki szegények ... Valahogy nem tudom irigyelni a sorsukat. Eszemben soha meg nem fordult, hogy mióta is ismerem a 282 házas, 1100 lelkes falut. Meg vagyok győződve, hogy születésem előttről. Annál is régebben. Számomra a falu egy meleg ház, egy ujját szopó óvoda, egy zsivajgó iskola, egy kenyéren élő, egy kútból ivó, egy határon, egy tsz-ben buzgólkodó család. A falu megrajzolásához készültömben elképzeltem, hogy házról-házra járva benyitoga- tok a portákra. De melyik szélén kezdjem? A kockaalakú településnek négyutcányi szélső háza van. Bemehetnék a kertlábak felől is. De azt nálunk nem nagyon szeretik. Rám bámulnának: — Hát téged mi szél vert ide? De régen láttunk! Másik helyen: — Hát maga kicsoda? — reccsentenének rám, mivel csak hiszem, hogy a régi házban a régi család lakik. Új, aki nem ismer engem, ahogy én se őket. Hány ilyen akad! Mindegy merről kezdem? Jöhemék Kupa-puszta felől, a szőlőhegyeken át. Az utca szájában egy kő-Krisztus, amit isten nagyobb dicsőségére emeltetett Tomonics- ka Károlyné, született Cs. Varga Rozália. Gondolom, a Tomonicska-tanyára vezető út őrizője a feszület. Nem minden bejáró utcában találni Krisztust, de a Kunágotáról jövőnél áll egy fából ácsolt, bádogból való korpusz rajta. Mire megrozsdásodna, a hívő hívek újrafestik. Leginkább asszonyi kezek, akik üveges folyosókra is szívesen kennek naiv tájképeket, traktoros szántást, cséplést, egy-egy, a háztulajdonosnak kedves jelenetet. S tán ugyanezek az asszonyi kezek fonnak koszorúkat aratás körül, búzavirágból vagy kalászos búzából a Krisztus keresztjeire. Időnként naponta látni friss virágot egyik-másik kereszt lábánál. Fogadalomból, akiknek megvalósult a vágya, óhaja, vagy akiknek nem valósult meg. Ki tudja, az asszonyi nép néma jajveszékelésének milyen virágba borító megjelenési formái lehetnek. Ne fogjunk mindent a gyöngébbik nemre! Ismerek férfiakat, akik kalapemelve mennek el a feszület előtt. A párt is az élet gyakorlatából, mélységes mélységéből merítette azt a bölcsességet, hogy a vallás magánügy. A falu annak tarthatta, ha nem is fogalmazta meg. Tiszteletben tartotta a másik hitét. Kölcsönösen? Nem mindig. A pártban való hitet vitatják sokan. Az istenben való hitet tudomásul veszik, s a hívőt nem sértegetik. Káromkodnak, hogy a csillagos ég majd leszakad, de egy határon túl begyógyul a száj. Ha valakit imádkozni, fohászkodni látnak, azt békén hagyják. Nagyon hajtós, kérlelhetetlen párttitkár, gyerekkori cimborám, zord politikai viszonyok között egyszer jött kifelé a vallásos hírében álló, jól gazdálkodó agronómussal a kunágotai határba. Eljöttek a kereszt előtt. Mi ott várakoztunk az árokban egy alkalmi lovas kocsira lesve Rigó Pityu komámmal. Láttak-e a füvektől bennünket vagy se, máig sem tudom, de az agronómus leszállt a biciklijéről, s szája mozdulása nélkül néhány percig szembefordult Krisztussal. A párttitkár pár méterrel arrébb várakozott. Türelmesen, kicsit babrált a szelepcsavar körül, a csöngő födelét matatta, de nem szólt ám, hogy most megyünk, imádkozunk vagy vakaródzunk? Pedig ez aztán nem volt türelmes ember. És az agronómus sem játékból csinálta a jelenetet. Nem akarta heccelni, próbálni a falu erősét. 5
