Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 10. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - I. rész
Az intéző, akit Retezárnak hívtak, azt találta mondani öregapámnak húszévi szolgálat után: bognár, magának is az anyja piros papucsát, amiért hagyta, hogy Kelemen ökörbéres fogjon Gera ökörbéres kijavított szekerébe. Dehát mi köze már ahhoz öregapámnak, hogy melyik béres, melyik szekérbe fog. Hanem Retezár elvárta volna, hogy a műhely előtti porondon öregapám vigyázza a rendet. Nem intéző ő, hogy a béreseknek parancsoljon. Nem tört ő az intéző kenyerére soha. Szó, szót követett. Retezár kivágta az adut. Az anyja szakállát magának! Nahát, öregapámnak se kellett több, ennyi évi böcsületes szolgálat után, amikor egy ezredre való szekeret, kocsit, miegyebet meggyártott, s azok kerekei soha meg nem reccsentek, össze nem törtek akármi terhek alatt, nem ríttak, sivalkodtak, hát azt érdemli, hogy az anyját is fölemlegetik! Kikapta a faragó baltát a tőkéből, de mire megemelte volna, Retezár karikalábain elgurult ám sebesen vágtában a műhelyajtóból, ami mindkettőjük nagy szerencséje, mert ritkán lobbant föl a tata, de amikor fölforrt, tudott hirtelenkedni. Örült, hogy az intéző megszaladt, mert így nem okozott kárt egyiküknek sem. — A húst lefaragom rólad, az anyádnak azt a ... — kiabált utána öregapám. De mondom, ő vallotta ki később, jólesett, hogy az intéző szaladt, mert így megmaradt a mondott szavánál. Azt mondta: add ki a könyvemet, ne az anyámat emlegesd, elegem van már belőled! Ahogy este nyolckor lezuhant az uradalomra a vacsoraidő, meg a lámpaoltás, hát Retezár odaóvakodott öregapámék ablaka alá s beszólt: — Bognár, maga is haragudott meg én is. Én is emlegettem a maga anyját, maga is az enyémet. Mit beszél, hogy a könyvét adjam ki? Nézze, bognár, én a magam szakállára fél kommencióval többet adok, mint eddig, csak maradjon! Sok a gyerek, tudom, felejtsük el, nem volt egymással bajunk, meg nem is lesz, meglátja! — Nem maradok! — ugrott ki öregapám, már úgy gatyaszárban a konyhaajtón. És nem is maradt. Az utolsó csöpp volt óriási türelmének poharában? Úgyis el akart menni, csak azt nem tudta mikor. Sok a gyerek. Voltak tizenketten. Tizenegy fiú. Az idősebbek már mind oda kenyérkereseten. Három bognárnak tanult, kettő asztalosnak, egy kovácsszakmát szerzett, egy géplakatossá lett, csak a leggyöngébb fájú fiú állt el kereskedőtanulónak Maxihoz. Amikor beköltöztek Dombiratosra, már csak három gyerek volt velük. A többi a maga szárnyán, széjjel a világban. Az első háború trombitálta őket újra egy svarumléniába. Négy fiú mindjárt kikerült a tűzvonalba. A háború harmadik évében, ha öreganyám főzés, evés közben elpityeredett, hát öregapám csak annyit tudakozódott, most melyikért szenvedsz? Hazajöttek a fiúk. Volt egy leányka is, a legutolsó, a tizenegy fiú után. Leülnek ebédelni, tizenegy fiú, a két öreg meg a kamaszlány. Húszliteres vaj dling tele levessel. Szedik a fiák. Az anyának nem jut, meg a kislánynak. Szégyellik. Elmérték a levest. Ha estére krumplis pogácsa készült, hogy laktató legyen, sokba se legyen, holnap is nap lesz, több nap, mint kolbász; akkor olyan halomban került az asztalra az ennivaló, hogy amikor körülülték az éhesek, nem látták a szemben lévőket a pogácsahegytől. Aztán apadt, apadozott a halom, s a végén tenyér élével söpörték össze a morzsákat. Annak sem szabad elveszni. Anyám jászsági lánykaként riadt a falumba. Kiscselédke volt Pesten a háborús években, amitől úgy elgyengült, hogy az orvos az életét féltette. Falusi rokonokhoz tanácsolták. Egy falusi anyám-rokon, bizonyos Szöllősi Sándor nevezetű csizmadia, ott kucorgóit Dombiratoson. Anyám azokhoz szaladt egy kicsit erőre kapni. Pénzük nem volt Szöllősiéknek, de ennivalójuk az akadt. Ott dolgozgatott, amikor apám hároméves katonai szolgálat meg négyévi fogság után hazagyalogolt. Kupapusztán született, de ő úgy számolt, ott a haza, ahol a szülei élnek. S ott éltek akkor már tizedik éve. Na, hazalegénykedett, vitaminhiánytól alkonyat idejére már farkasvakon. Ahogy összeszedte magát a hazai koszton, megjött a szeme világa is. Meglátta anyámat. 4
