Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9. szám - Gergely Mihály: Karácsony a Rózsák terén: variációk az öngyilkosságra

utolsó, riadt rezdüléseit rögzíti a kardiogram, már valahol a huszadik méteren. A szem nem reagál a belevilágító lámpafényre. A lilásodó mellkas gyöngén emelkedik-lappad a respirátor ritmusára, de ez már nem éltet, csak a gép dolgozik, a test magára maradt.

18.30 — A kardiogram tűi három egyenest húznak a kockás papíron. — Hagyjuk még egy méteren, lezárásul — mondja Lázár főorvos. — Kész. — Leállítja a készüléket.

— Lehet, hogy beront holnap a mamával a férj is, és minket vonnak felelősségre, mert hagytuk meghalni ezt az asszonyt — jegyzi meg Lázár főorvos. — Mert azért vannak, akikben legalább ilyenkor felébred a lelkiismeret, de bűnbakot keresve minket kezdenek vádolni, és nem magukat okolják, akik gyakran vétkesek hozzátartozóik halálában. Most láttad — fordult felém —, ennyi, amit mi megtehetünk. Sokszor sikerül az újraélesztés, sokszor nem. Mert az orvos nem csodatévő, nem mindig tudja helyreállítani a megrendült egészséget, megtartani a csődbe futó életet.

Elköszön a két kardiológus, majd Lázár főorvos. Az ügyeletes nővér gyakorlott mozdulattal szabadítja meg a hűlő tetemet a különféle tűktől, szíjaktól, csövektől, katéterektől. Végül az ágylepedő széleivel, csücskeivel betakarja a lilásodó asszonyt.

A kórlapról látom, mindössze negyvenhárom évet élt, személyi igazolványa mutatja, van két kiskorú gyermeke. És a szóbeli kiegészítés szerint egy alkoholista, durva férje. Mostani öngyilkossági kísérletének is az elvaduló családi háború elviselhetetlenül súlyos ütközete volt a közvetlen oka.

18.48 — B. István, ötven éves lesz a nyáron, segédmunkás. Szegényes, nyomorúságos ruházat van rajta. Eszméletlen, hangosan fújja ki a levegőt, ilyenkor messzire fröcsköl a szája szélén összegyűlt habos nyál. Egy közeli városkából hozzák, a szomszédok találtak rá a padlón heverő emberre, s a kihívott körzeti orvos utalta ide. Eunoctint vehetett be, megtalálták az üres műanyag leveleket, természetesen kiadósán megöntözte borral, leheletén messziről érezni az ital bűzét. A vizsgálat érzékeli a bal testfél csökkent reflexeit, egy nemrégi agyvérzés maradványait. Kimossák a gyomrát, beviszik a 60-as kórterembe, de a doktornő után M. György is megnézi, és helybenhagyja a diagnózist: leghelyesebb lenne, ha átvinnék az Országos Traumatológiai Intézet idegosztályára. Ott kéznél a sebészet is, ha szükségesnek mutatkozna a gyors beavatkozás. Telefonon átszólnak, nemsokára megérkezik egy fiatal orvos, mentősökkel. Előbb intubáiják, láthatóan elkerülhetetlen beavatkozások fogadására, mert a mentőkocsiban ez sokkal nehezebb, aztán elvonulnak B. Istvánnal.

19.40 — Z. L-né, negyvenhárom éves, két gyermek anyja, egy szövetkezet pénztárosa. A lakásáról hozzák, férje értesítette a mentőket. Már a munkahelyén kezdett inni. Éva napot ünnepeltek, (lám, még egy kiváló alkalom az ivásra, eddig ez nem volt), és már ott beszedett néhány Andaxint, hazatérése után pedig Seduxent. Otthon még nem volt ennyire kábult, a férje sürgette is, „menj már, vigyék már, látni se bírom!”, itt azonban mélyen alszik, reflexei lassúak. Kimossák a gyomrát, sötét lé dől a száján, a gumicsövön, negyedórán át.

(Megint úgy érzem, edzett gyomor kell ide, ennyi mindennek az elviseléséhez. És egy ápoló kap a reggel nyolckor kezdődő „műszakját” követő, másnap reggel nyolcig tartó ügyeletért 200—300 forintot, egy orvos, életkorától, munkában töltött évei számától függően, 360, illetve 450 forintot. Magam is, számos mesteremberrel és segédmunkással kapcsolatba kerülő állampolgár lévén, meggyőződéssel állíthatom: legtöbbjük harsányan felkacagna, ha tizenhat órás munkáért valaki ennyit merne nekik ajánlani.)

19.57 — B. Anna, tizenöt éves, kézbesítőlány egy budapesti gyárban. Onnan hozzák. Már délben elkezdtek inni, pezsgőzni. Hatan ittak, közöttük a főnöknő, a csoportvezetőnő. És senkinek sem jutott eszébe, hogy a munkahelyi italozás súlyos vétségét még megtoldot- ták: leitattak egy gyereklányt! Műveltség? felelősség? lelkiismeret? munkafegyelem? Lehet, hogy már mindezt szinte teljesen kimarták, kiszorították sok emberből az évtizedek óta mind divatosabb, pimaszul gátlástalan, alantasabb, hitványabb emberi tulajdonságok? S talán attól is félnünk kell, hogy ez a máris ijesztő jelenség még pusztítóbbá válik? Ha társadalmunkban, társadalomirányításunkban, intézményeinkben nem lesz elég képesség

72